Magány
Bejegyezte:
drpetreandras
| 2010. október 17.
Velem mindig történik valami…Gyula barátom, a Brayer Gyula elképesztően félszeg ember volt. Nem járt jóformán semerre, se egyedül, se mással, sehová. Hiába hívtuk kirándulni, vagy társas összejövetelre valamelyik lányos házhoz, ő udvariasan elhárította a meghívásokat, mégpedig avval az indokkal, hogy sakkozik. Az én barátságom is egyoldalú volt, mert többnyire, sőt kizárólag én mentem hozzá. Barátságunk az iskolában alakult ki, és maradt meg későbbre is. Gyula egyetlen szenvedélye a sakkozás volt. Sakkozni járt minden nap a Sakk Club-jába, ha pedig otthon tartózkodott mással sem foglalkozott, minthogy kielemezze a már lejátszott mérkőzéseit, és készült a másnapi mérkőzésekre. Amikor nagy ritkán meglátogattam, az csakis kora délelőtt volt elképzelhető, mert, barátság ide, vagy oda látogatásomat udvariasan elhárította, mondván, ugye megértesz, még nem vagyok kész magammal. Vagyis azonnal neki fog tegnap esti mérkőzéseit elemezni, és készül az estére, a mérkőzésekre. Ilyenkor beült hatalmas bőrfoteljébe és magába mélyedt, többé nem látott, nem hallott. Mérkőzései mindegyikére emlékezett, elemzéseihez semmi másra nem volt szüksége, mint a saját fejére. Legutóbb azonban, szokásos beszámolóm után, mi történt a világban, még mielőtt vettem volna a kabátom, megkért maradjak egy pár percre. Nekem, az egyetlen embernek, be meri vallani, szerelmes. Régóta! Hozzátartozói már mind eltávoztak az árnyékvilágba, hát ki más lehetne, mint én, akihez fordulhat. Félszegsége mégsem engedte, hogy akár egyetlen barátjának fölfedje szerelme kilétét! Fölállt, odament íróasztalához, elhozta és átadta azt, amit bevallása szerint hónapok óta rejteget, szinte maga elől is, a levelet, szerelmeslevelét. Elküldhetem, fejben szerkesztettem, ugye nem túlságosan szenvedélyes írásom? Ezt írta: ”Nádasi K. Ottó. Kis-adán, májusi szerdán e levelem írám: A motto: Szívedig ime visz írás, kellemest író! Szinlelő szív, rám kacsintál! De messzi visz szemed… Az álmok –ó, csaló szirének ezek, ó csodaadók –elé les. Írok íme messze távol. Barnám! Lám, e szívindulat Öné. S ím e szív, e vér, ezeket ereszti ki: Szívem! Íme leveled előttem, eszemet letevő! Kicsike! Szava remegne ott? Öleli karom át, Édesem! Lereszket „Éva-szív” rám. Szívem imád s áldozni kér réveden, régi gyerekistenem. Les, ím. Előtte visz szíved is. Ég. Érte reszketek, szeret rég, és ide visz. Szívet –tőlem is elmenet – siker egy ígérne, de vérré kínzod (lásd ám: íme, visz már, visz a vétek!) szerelmesedét. Ámor, aki lelőtt, ó, engem: e ravasz, e kicsi! Követeltem eszemet tőled! E levelem íme viszi… Kit szeretek ezer éve, viszem is én őt, aludni viszem. Álmán rablóvá tesz szeme. Mikor is e lélekodaadó csók ezeken éri, szól: A csókom láza de messzi visz! Szemed látni csak már! Visz ölelni! Szoríts! Emellek, Sári, szívemig! Ide visz: Ottó. Ma már ím e levelen ádresz is új ám: Nádasi K. Ottó, Kis-Adán.” Legyél szenvedélyes, bátran, biztattam, miután elolvastam a kissé körülményes fogalmazást. Nem vetted észre? Mit, kérdeztem? Visszafelé is ugyanaz a levél olvasható, mire szerelmem az olvasásban levelem végére ér, nem kell fárasztania magát, a szemét sem kell majd fölemelnie, hogy újból végigolvassa. Szervusz Gyula, búcsúztam el tőle szélsebesen, és otthagytam magányában, gondolataival.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése