Szombati nap volt, fiam is szabadnapot kapott családjától, így hát kettesben vágtunk neki a túrának. Óbányáig autóval jutottunk el, a falu határában, egészen az elején a kialakított parkolóban hagytuk autónkat, majd nekivágtunk az útnak. A parkolóban már ki lehetett találni, a már ott álló járművek számosságából, nem leszünk egyedül.

Vakító napsütés volt, arról beszélgettünk, milyen jó lesz, ha már benn vagyunk a fák között a völgyben. Alattunk a pflaszter szinte puhán, ruganyosan lökött, taszított bennünket az árnyas rész felé. A régi, húsz-huszonöt évvel ezelőtt történt dolgokat emlegettük fel, ki hol lakott, ki hol lakhat most, mert húsz év mégiscsak nagy idő. Híreket hallottunk, hogy kik távoztak el az általunk ismert óbányaiak közül, de hát az élők, az élőkkel mi lehet.

Túljutottunk a templomom, meg a szemben lévő kocsmán, amikor hirtelen a hátunk mögött baloldalról egy hangos kiáltást hallottam: ANDRÁS. Nem ÁNDRÁS-t, ezt fontos megjegyeznem! Hátratekintettünk, lévén a fiam is András, és az egyik portán segédkező falusiak között valaki felénk mozdult, akit abban a szempillantásban fölismertem: a Szűcs János volt az. Nem akarom azt mondani hogy rohantunk egymás felé, de hátrafordulva én is megszaporáztam lépteimet, és amikor találkoztunk önkéntelenül megöleltük egymást. Régi jó barátom, mondtam én, András de nagyon örülök, hogy találkoztunk, ez aztán a meglepetés, viszonozta ő.

Jánost az óta ismertem, amióta Kisújbányára költöztünk. Ő volt minden házjavítás, féltető építés, konyhaburkolás avatott szakértője, lévén igen jő kőműves, akit nemcsak itt az országon belül, de külföldön is elismertek. A kőműves szakember mellett egy igen éles eszű, igazi magyar embert ismertem meg, aki ugyancsak nagy reményeket fűzött a nyolcvankilences változásokhoz. Végül kiderült naivak voltunk mindketten, azonban ez már más lapra tartozik.

János azért volt Szűcs családnevű, mert édesapja az alföldről került a mecsekvidékre, ahol aztán sváb lányt vett feleségül. Édesanyját még ismertem, áldott természetű asszony volt, mindenki szerette.  És remekül sütött-főzött, több alkalommal voltam János meghívásának eleget téve édesanyja főztjének élvezője. Sült oldalas krumplival télen! Soha nem felejtem el.

De Andráskám most velem jöttök és a vendégeim vagytok, hangzott a meghívás János részéről. Elmondtuk, hogy előbb még felgyaloglunk Kisújbányára, készítünk néhány fényképfelvételt, aztán majd visszafelé jövet bemegyünk hozzá. Eskünket vette, és így aztán továbbengedett.

Gyönyörű idő volt, félmeztelenre lehetett vetkőzni, rengeteg szemben jövő kirándulóval találkoztunk. Magányosan, párban, családostól, csapatostól járták az emberek a csendet, amit csak a madarak füttyögése szakított meg.

Végigmentünk a pisztrángos, a volt fazekas tanya, a szekszárdi üdülőház, az elhagyott, és tönkrement úgynevezett dinamós ház mellett. Ennek a háznak nem volt, és még jelenleg sincs vezetékes áramellátása, tulajdonosa a patakot megosztotta, kettéágaztatta és a gyorsfolyású keskenyebb részbe egy dinamót épített be, ami a világítás céljára tökéletesen megfelelt.

Azóta félbehagyott épületet, istállómaradványt látunk, mert egy időben lovakat tartott itt valaki. Megcsodáltuk újfent a csepegő sziklát, a partoldalba kapaszkodó fák ágas-bogas gyökérzetét, a volt malomépület sziklavetődésén csobogó patakot, és a még mindig jó állapotban lévő, huszonöt évvel ezelőtt, a Petrék közreműködésével is, megépült fahidat.

A tisztás előtt, a kereszt alatt nyugszik Péceli Bandi, engedtessék meg nekem, hogy így hívjam dr. Péceli Endre doktor úr helyett. Elcsendesedtünk egy rövid időre a sírkő előtt, jól esett látni, hogy friss virág volt sírjánál. Nyugodjék csendesen az általa oly nagyon szeretett természetben!

Kisújbányát alaposan körbejártuk, sikerült előre feltett szándékunkat, nevezetesen a nyári lomb takarásától védett részeket is „lekapni”, teljesíteni.

A falujárás közben persze jól elszaladt az idő, hiszen majd mindenki ismerős volt, akikkel találkoztunk. Tavaszi munkákat végeztek, már túljutottak az első fűnyíráson, és velünk együtt élvezték a csudaidőt.

Faluvezetőnk, Gyöngyi is behívott bennünket, megcsodáltuk szoborparkjukat, szépen berendezett házukat, és a „közösségi” helységüket, ahol meglepően eredeti környezetben beszélgettünk a velünk történtekről, a falu dolgairól.

Beesteledett egy pillanat alatt. Én gyorsan elindultam, mert szemüveges lévén a félhomályban nemigen tudok jól tájékozódni, állandóan az orrom elé kellett néznem, lefelé menet Óbányára.

Fiam csak később indult el, még beszélnivalója volt Gyöngyiékkel, de mire én Szűcsék házához értem, már utolért.

János mérhetetlen szeretettel fogadott bennünket, már nem is igazán remélte, hogy betérünk hozzá. Mit kértek, kolbászt, szalonnát, felvágottat, fehérbort, vagy vöröset, na és savanyút?

Mert van minden, tudjátok milyen megtisztelő számomra, hogy vendégeim vagytok, elmondani nem tudom. Előkerült minden, János személyesen szolgált ki bennünket, felesége faluközösségi munkát végzett éppen így ő nem volt otthon.

Felidéztük a régi emlékeket, a rendszerváltáshoz fűzött reményeinket, az összevissza világot.

Láttuk az édesfia ausztriai, geoenergiával fűtött házáról készített fényképeket. János felesége első házasságából született gyermekével együtt segített a ház építésénél. Hát igen János ismét előbbre van egy lépéssel magyarországi kőműves társaihoz képest. Késő estébe szaladt az idő amikor búcsút vettünk egymástól abban a reményben, hogy nem húsz év múlva találkozunk legközelebb.

Utólagosan jegyzem meg, a kirándulók, akikkel találkoztunk egyike sem köszönt volna, ha mi előre nem tesszük meg. Sokan közülük megrökönyödve a köszöntéstől szótlanul ment tovább.

Huszonöt évvel ezelőtt ez nem így volt, sajnos ma igen.

Tisztelettel, szeretettel:

Dr. Petre András és ifjabb Petre András

Kisújbánya 29.