A bátonyi nagyszüleinknél, amikor már nagyobbacskák lettünk, igazi munkát is kaptunk. A vasút menti területet felügyeltük. Jobb és baloldalon, a vasútvonal mentén almásokat telepítettek, a korán érő almákat védtük meg a tolvajoktól. A feladat csak annyi volt, hogy az arra járókat figyelmeztessük, hogy az almás a Magyar Állami Vasút tulajdona, nem szabad megdézsmálni. Reggel vonattal utaztunk el, a második vasútállomáson szálltunk le, és egész nap kinn tartózkodtunk. Nehezen telt a délelőtt, még nehezebben a délután. Alig vártuk, hogy hazamehessünk. Két hetet töltöttünk el a felügyeletben, de számunkra örökkévalóságnak tűnt. Nem volt játszótárs.

Másik nyáron meg a füvet gyomláltuk ki a vágányok kőágyából. Munkavezetőnk, igazi felnőtt vasutas, figyelmeztetetett bennünket, ha vonat közlekedett. A nyári melegben, az első pillanatban könnyűnek tűnő munka, bizony emberpróbálóvá nemesedett. A két hét leteltével bementünk a Vasúti Körzet Felügyelőségre, ahol nagypapa, és az egyik nagybátyánk végezte irodai munkáját, és felvettük a bérünket. Nagy eseményt jelentett ez, pénzt kerestünk, és abból bármit vásárolhattunk, arra költhettük, amire akartuk. Ebből vettem a szerszámokat, a lombfűrészeléshez a furnérlemezeket, a kis elemlámpa izzókat, amikből aztán elkészülhettek az alkotásaink. Törpefigurákat fűrészeltünk, kifestettük Szendire-Szundira, meg Kukára, aztán a talpukra állítottuk őket. A törpeházban ott volt Hófehérke és a hét törpe.

Nagyszüleink szomszédságában lakott a Kisnagymama, egyedül. A két portát egy kőkerítés választotta el. Naponta többször meglátogattuk a Dédit, reggelit, ebédet vittünk. Beszélgetni nem tudtunk vele, mert a hallása már erősen megromlott. Tőle lestük el azt, hogy hogyan lehet a muskátlit arra bírni, hogy hamar gyökeret eresszen. A levágott szárat keresztbe metszette, és egy zabszemet helyezett el a vágásba. Szép növényeit ő maga ápolta, azokhoz csak ő nyúlhatott hozzá.

Egyik alkalommal a kőkerítés kapuját zárva találtuk, amikor látogatóba indultunk hozzá. A bátyámnak az ötlete alapján, a kerítésen másztunk át. Így rövidebb az út, Andriska állj nekem bakot, aztán, ha fönn vagyok a kerítés tetején, majd a kezemmel fölhúzlak, tanácsolta. Hátammal nekitámaszkodtam a kerítésnek, két kezemet összekulcsoltam, ő belelépett, majd a vállamra állt, így érte el a kerítés tetejét. Belekapaszkodott, aztán lecsúszott a vállamról, magával rántva egy téglát, ami az élével a fejemre esett. Meleget éreztem az arcomon, elöntött a vér. Nagymama, nagymama, kiabált, Andriskának betörött a feje.

Nagymama egy pillanat alatt átlátta a helyzetet, kihozta a mosóteknőt, langyos vizet öntött bele, és még valamit, amitől lila színű lett a víz. Még előtte a bátyámat menesztette az orvoshoz, jöjjön mielőbb. Meztelenre vetkőztetett, bemásztam a kádba ő, pedig locsolgatta sérült fejemet. Szégyelltem a helyzetemet, mert az utcáról a deszkakerítésen át be lehetett látni.

Nem sok időbe telt, megérkezett az orvos. Gyorsan körbenyírta ollójával a sebet, összekapcsozta a szétnyílt bőrt a fejemen. De jól tette Mariska néni, hogy hipermangánt öntött a vízbe, nem is adok tetanuszt a gyereknek, holnap visszanézek.

Hát igen, a bátyám is jó firma volt, ő is állhatott volna bakot!

Copyright: Dr. Petre András

A könyv minden részletét bárki fölhasználhatja a szerző engedélye nélkül is, a szerző nevének feltüntetésével. Másolható, sokszorosítható, szabadon terjeszthető bármilyen formában, kivéve a világhálót.

A színes lapok, az első és az utólsó kivételével, Petre András Gyula alkotásai