Akár hihető, akár nem az iskola alsó tagozatában, én voltam a súlylökő bajnok. Nagyon szerettem a tornaórákon, a futást, a távolbaugrást, a kislabdadobást, a sokféle ügyességi játékot, meg a piramist, amikor egymás hátára négykézláb állva több emeletet alakítottunk ki. Én mindig az alsók közé kerültem, koromhoz és a többiekhez, képest erős voltam. Az osztályban a legerősebb.

Egyedül a futballozást nem kedveltem, de ennek is megvolt az oka. A hosszú szünetekben két csapatot alakította a csapatkapitányok úgy, hogy egyik a másik után mondta a neveket, akik aztán a háta mögé álltak, és így kialakult az alkalmi csapat. A csapatkapitányok igyekeztek először a jobbakat, aztán a kevésbé jobbakat végül, pedig a maradékot maguk mögé állítani. Én a maradékok között szerepeltem, gondolom azért, mert én voltam a legerősebb, és ilyen módon akarták az osztálytársaim erőbéli fölényemet ellensúlyozni. Ráadásul mindig hátvédnek állítottak, nem lehettem csatár, olyan, aki gólt is szerezhet csapatának. Gólt rúgni nagy dicsőség volt, a másnapi hosszú szünetig másról sem esett szó, mint a gólszerzés körülményeiről. Ki passzolta a labdát a gólszerzőnek, ki cselezett ügyesebben a gólszerzés érdekében és így tovább.

Az egyik alkalommal elhatároztam, hogy gólt fogok rúgni. Előrébb húzódtam a középvonal közelébe, és megszereztem az ellenféltől a labdát, aztán nem hallottam, nem láttam, csak arra figyeltem, hogy nálam maradjon a labda, senki ne vehesse el. Megpróbáltak elgáncsolni, nem sikerült, többen támadtak rám egyszerre, de hiába, aztán ott álltam szemben a kapussal, és bekkel egy hatalmasat rúgtam, be a kapuba. Örömöm határtalan volt, de nem tartott sokáig, mert csapatkapitányom kijelentette, hogy nem hozzájuk tartozom, így hát nem gólt, hanem öngólt rúgtam! Ebben mindannyian egyetértettek, én mérgemben otthagytam őket.

Eltelt a nyár, újból elkezdődött az iskola, a csapatkapitány elém állt, és kijelentette, hogy a nyáron sokat erősödött, és most már ő a legerősebb. A többiek körénk álltak, várták, hogy megmérkőzzünk. Úgy is lett. Visszaemlékeztem az elmúlt évi öngólra is, összeszedtem minden erőmet, és rövidesen két vállra fektettem, rátérdeltem a karjára, és ha tanító bácsi nem avatkozik közbe, meg is pofoztam volna. Büntetésem az volt, hogy egy hétig én viseltem a piros mikulássapkát. Ezt a sapkát mindig az arra legérdemesebbnek kellet felvenni. Nem bántam, mert mégis én maradtam a legerősebb, az osztályversenyen a súlylökést is én nyertem meg.

Sikeremen fölbuzdulva, amikor hazaértem a bátyámat, sőt Édesapát is kihívtam súlylökőversenyre. Érdekes módon versenyünk utolsó helyezettje Édesapa lett. Nem átallottam azt mondani neki, hogy erősebb vagyok nála. Ezt addig-addig mondogattam, amíg aztán két karomnál fogva megragadott, mint a pelyhet fölkapott szemmagasságig, és csak annyit szólt, elég volt Andriska.

Két dolgot rögtön megértettem. Az egyik az volt, hogy bizony ő még mindig nagyon erős, és csak a mi kedvünkért lett ő versenyünk harmadik helyezettje.

Copyright: Dr. Petre András

A könyv minden részletét bárki fölhasználhatja a szerző engedélye nélkül is, a szerző nevének feltüntetésével. Másolható, sokszorosítható, szabadon terjeszthető bármilyen formában, kivéve a világhálót.

A színes lapok, az első és az utólsó kivételével, Petre András Gyula alkotásai