Egy érdekes rajzot készítettem, amelybe beleírtam azoknak a nevét, akik nélkül nem születtünk volna meg. Családfának szokták emlegetni az ilyen ábrázolást, én azonban családgyökérnek nevezem, megmondom miért. Ősi szokás az, hogy az emberek szívesen, és tisztelettel emlékeznek az őket megelőző nemzedékekre, arra, hogy név szerint kik voltak ők, és mi mindent cselekedtek, ami büszkévé teszi az emlékezőket.

Így van ez a mi általunk, talán lenézett, úgynevezett primitív embereknél, az emberi faj azon csoportjainál is, akikről nem tudunk jóformán semmit, mert nem ismerjük eléggé őket. Ők azonban tudják, ha sivatagban laknak, merre keressék az éltető vizet, úttalan utakon eltalálnak bárhová az éjjel ragyogó csillagokat követve. Az őserdőkben talán madárfütty, vagy rovarok járását követve jutnak élelemhez. Ők ugyanúgy részei, részesei az élő Világmindenségnek, mint mi. Amikor, ismertté válnak, „fölfedezzük őket”, és közéjük megyünk, megtapasztaljuk az ősök tiszteletét. Róluk szólnak az idősek, őértük, és róluk szól a tánc, amit ki-ki másként, de az eltanult módon lejtenek. Az idős, jó emlékezetűek elmondják, elregélik az elődök neveit, tetteiket fölsorolják a körülöttük jelenlévőknek, a maguk módja szerint énekelve, mormolva, különös hókusz-pókuszokkal kisérve előadásukat. Hosszan sorolják a neveket, aztán egyszer csak valahol elakadnak, az emlékezetnek vége szakad, és ekkor már nem a maguk fajtával folytatják a sort, hanem olyan emberrel, vagy állattal, vagy hegycsúccsal, vagy bármivel, ami szerintük már létezett az emlékezet előtti időben is. Itt vége van a láncolatnak, mert azt senki nem kérdezi meg, hogyan és mi volt még előbb.

Ezért valójában a családfát, családgyökérnek kellene nevezni. Olyan az, mint a fa gyökérzete hajszálgyökerestől, és a belőle egyre-másra kifakadó rügyezet, ami később aztán kilombosodik. Amint a fa törzsében benne vannak az elhalt részek, ugyanúgy bennünk vannak őseink, elkerülhetetlenül. Tiszteljük őket, ismerjük meg múltjukat, szeressük, és adjuk tovább utódainknak a megismerteket azon a nagyon-nagyon ősi nyelven, amelyet nekünk szerencsénk van beszélni, magyarul.

Egyszer majd a rajzon üresen álló, a szaggatott vonallal körülvett részbe is egy név kerül, akivel kiteljesedve a családgyökér új, friss hajtásokat fog nevelni, és attól kezdve folytatódik a Te küldetésed. Írd majd meg az unokádnak, unokáidnak a Te kis történeteidet, esetleg add oda nekik az enyéimet, hogy rám is emlékezzenek.

Te, Andriskám és Jövendőbelid lesznek a kiindulópont!

Copyright: Dr. Petre András

A könyv minden részletét bárki fölhasználhatja a szerző engedélye nélkül is, a szerző nevének feltüntetésével. Másolható, sokszorosítható, szabadon terjeszthető bármilyen formában, kivéve a világhálót.

A színes lapok, az első és az utólsó kivételével, Petre András Gyula alkotásai