Hamar megtanultam úszni. Egy hétvégén elutaztuk a közelünkben lévő városba családostól. Vonattal mentünk, vonattal jöttünk.

Autóról nem is álmodtunk, a faluban senkinek nem volt autója, még Stein doktor bácsinak sem. Rossz lábával bicegett ki a betegekhez, ha betegei nem tudtak elmenni hozzá. A szomszédunkban, Mari néni, a nagymama egyszer bekáposztázott, és annyira rosszul lett, hogy hívatta a papot, úgy mondták, utolsó kenetet akar venni. A pap ki is jött, elvégezte a szertartást, de közben a fia, Jani bácsi elküldött Stein doktorért. A pap éppen menőben volt, amikor Stein doktor megérkezett, a kapuban találkoztak. A doktor úr, élcelődve annyit mondott a plébánosnak, hogy fog még maga ide jönni nem is egyszer. Mari néni biztosan bekáposztázott, és az epéjét fájlalja, egyébként olyan egészséges, mint a makk. Igaza lett, Mari néni még nagyon sokáig jó egészségben élt.

A strandon a kis vízbe mentünk, de a szüleim be-beúsztak a mélyvízbe is. Ilyenkor a partról beugrottam hozzájuk, és addig-addig evickéltem, amíg egyszer csak észrevettem, hogy tudok úszni, fennmaradtam a vízen.

Szentesen, Édesanya szüleinél, a szentesi nagyszülőknél is minden nyáron egy hónapot töltöttünk el. Nagyokat játszottunk a kertben, hármasban, a bátyámmal, és unokaöcsénkkel. Indiánosat a málnásban, bújócskát, ha pedig Gyöngyi a szomszédból átjött, akkor orvososat. Csodálkoztunk, hogy neki nincs fütyije, és mégis tud pisilni.

Ebéd után csendes pihenőt tartottunk, mindhármunknak külön fekvőpadja volt a kert más-más részén. Könyvet vihettünk magunkkal, semmi mást. Nagyon szerettem a Brehmet, a sok állatképpel, és az állatok jellegzetességeit leíró szöveges részt is szívesen olvastam.

Éjszaka a kukoricagóréban aludtunk, már rég nem volt benne kukorica. A nagyszülők csak baromfit tartottak a dróttal bekerített tyúkudvaron, a tanítóknak megjáró földhöz közeli tanyán nevelték, a hízónak valót. A kukoricát felesbe termelték, csak kukoricafosztáskor mentünk ki a tanyára segíteni. Jó nagyokat lehetett a fosztásban ugrándozni.

Délután, ha letelt az egy óra pihenés, mehettünk ki az uszodába. Gyalog mentünk, fürdőnadrágban, ha nyári zápor jött, akkor jól megáztunk.

Odafelé menet a Tisza egyik holtágának, a Kurcának a hídján át, vezetett az út. A hídhoz érve nem mulasztottam el, hogy ne a híd, víz felé lejtő oldalfalán egyensúlyozva jussak át a túloldalra.

Az uszodába érve rögtön a vízbe vetettük magunkat, aztán ki a partra, a homokos részen néztük a nagyokat, hogyan fociznak, aztán megint be a vízbe. Így teltek a délutánok. Az uszoda egyik végén trambulinok álltak, egy nagyon magas középütt, kétoldalt pedig egy-egy alacsonyabb. Használatuk tilos volt. A versenyzők edzése alkalmával a mély vízből a strandolókat átirányították a sekélyebb vízbe. A tiltás ellenére, ha az úszómester nem látta, talpasokat ugrált mindenki, az alacsonyabb trambulinokról. Így tettünk mi is.

Az egyik ugrásom alkalmával nem úsztam el elég gyorsan a trambulin alól, és valaki rám ugrott. Arra emlékszem vissza, hogy kinn feküdtem a füves parton, teljesen egyedül, és iszonyatosan fájt a fejem. Nagy sokára előkerült a bátyám, kérdezett merre voltam, alig talált meg. Elmeséltem azt, ami történt, meg hogy rettenetesen fáj a fejem. Rögtön hazamentünk, orvost hívtak, a diagnózis agyrázkódás volt. Napokig nem mehettem ki a házból, de a fájdalomcsillapítók, és talán altatótabletták hatására, szinte állandóan aludtam.

Nagy szerencsémre nem történt komolyabb baj, mire a szüleink megérkeztek, már teljesen egészséges voltam. Így tapasztaltam meg azt, hogy ami tilos, azt ne tegyem. A saját káromon!

Copyright: Dr. Petre András

A könyv minden részletét bárki fölhasználhatja a szerző engedélye nélkül is, a szerző nevének feltüntetésével. Másolható, sokszorosítható, szabadon terjeszthető bármilyen formában, kivéve a világhálót.

A színes lapok, az első és az utólsó kivételével, Petre András Gyula alkotásai