Velem mindig történik valami…Kivel ne történne valami nap, mint nap. Sokszor észre sem vesszük a történéseket, nem rögzül bennünk. A tekintetek, amelyekkel összeakadnak szemeink szinte mindent, elárulnak, eszünkbe juttatnak. Sűrű tömegben ismerőssel, vélt ismerőssel összevillan a szemünk, és vagy megtartjuk a kapcsolatot, vagy hirtelen elkapjuk tekintetünket, homályossá tesszük látásunkat, kihal belőle a tudat. Márai írja a „Gyertyák…”-ban, hogy a tarkóján is megérzi az ember a másik fél tudatos tekintetét, hát még szemtől szembe. Kifelé haladtam a szünetben, kerülgettem a beszélgető csoportokat, és jobbra tekintve észrevettem a tekintetet. Szünetbeli pezsgőzésnél emelte szájához a poharat, kisujja jellegzetes magas tartásban, a tekintetkapcsolódás pillanat műve volt, a pezsgős poharat tartó kéz leereszkedett, a tekintetkapcsolódás megszűnt. Dühös rám, mint a rajzfilmben Gusztáv, mindenkire, fölöslegesen. Ami megtörtént, már lassan kihal az emlékezetekből, elhalnak az emlékezők. Ki emlékezne arra, hogy azért helyezték más székhelyű telepre, mert a borvidéken fogadott magas rangú vendégek azt kérték, ne mutasson rossz példát, legyen kéz közelben. Ki emlékszik arra, hogy milyen furfangos módon lehetett tovább mozdítani, még központosabb helyre, hogy még jobban szem előtt legyen. A vidéki kiszállások, a gátlásoktól mentes kiszállások, szórakozások munkaidőben és azon túl is! Nem a tudással, nem a szakértelemmel, nem a vezetői képességekkel, a gátlásoktól való mentességgel volt a baj. Megbocsátottak, mert elviselték, megbocsátottak, mert részesek voltak, megbocsátottak, mert kölcsönös fogást találtak egymáson, és a tettek sokszor egy karámba terelték a főnököt a beosztottal. Ki emlékszik a hegyvidéki pincében végződő munkavédelmi ellenőrzésre, a másnap délelőtti hosszas kipihenésre, az előre megrendelt régi barátok közötti, pincefalat rengető danolós vacsorákra, a főnök lábait kutyamód nyalogató erősen kapatos állapotra, a nőnapi megemlékezés alatti ittas horkolásra, a fiatal kollégákat beszervező, saját tábort alakító belső konspirációkra, a különböző pártfórumokra távozók szívességeire. A váltásokra sem emlékeznek! A szocialistákat „bomlasztó” párttagság, a kilencvenes évek pálfordulása, a mostani önmegtagadás, mind elvesznek az emlékezetből, az emlékezőkből egyre kevesebben vannak. Ez az élet rendje, változtatni rajta reménytelen, ezért érdemes lenne a haragot félretenni, még itt, a való világban lerendezni „viselt dolgainkat”. Mert, akkor nem kellene, hogy megálljon a kézben a pezsgőspohár, akkor beszélgetni lehetne a világ sorának alakulásáról, a családról, a családok alkotta nemzetről, minden előítélettől mentesen, őszintén. Márait egy időben divat lett olvasni, ma már csak a füveskönyve és naplója képez a citálóknak gondolatokat. Ám, ha semmit nem írt volna, mint a „Gyertyák…” kisregényét, akkor is a nagy, jellemrajzoló írók közé tartozna. A tekintetek kapcsolódása, a megérzett szándék érzékeltetése, a múlt történéseinek hazugságmentes kibeszélése, mindnyájunknak segítséget adna a boldogsághoz.