Velem mindig történik valami…Balról jött a támadás, váratlanul. Kényelmesen ültem, átvetett lábbal az egyébként kellemetlen, izzadásgerjesztő műanyagfotelben. Kabátot, vagy pulóvert viszek magammal, arra ülök, ily módon oldom meg saját gondomat. Mások izzadnak. Sok a bérletes, nem jönnek, üresen állnak a fotelek, előre ülök, lehetőleg sorszélre. A szabad folyosóra kilóghat a lábam, a kényelem a műélvezet előnyére válik. Újszerű kezdeményezés, első alkalommal, a várakozás izgalmával töltött el. Komolyzene, könnyűzene egyvelege. Kéthangú szopránnak hirdették a világsztárt, és nem alaptalanul. Bejött és megjelenésével sikert aratott, szőke, mosolygó-nevető belépője a rózsaszínű estélyiben elragadó volt. Férfiak, nők egyaránt elismerő megjegyzéseket tettek a művésznőre. Képzett énekes, képzett hang, színpadi gesztusokkal teli előadásmód, és az előzetes hírverés, ahogy mondják, frenetikus sikert hozott. Minden szám után vastaps, a művésznő kedves egyszerűséggel osztotta meg sikerét a zenekarral, a karmesterrel, közönségével. Csak a ruha ne lett volna olyan kitöltött. Bár leplezni lehetett, a meghajlásoknál kézzel takart dekoltázzsal, az oldalra fordulásokkal takarékoskodtam volna. De, hát ez a művészek dolga, azt az oldalukat mutatják, amelyiket akarják. Az erős toló mozdulat mellé, ami karomat érte, megjegyzés is érkezett, szeretnék látni, húzódjon félre! Hátra pislantottam, félig-meddig láttam az illetőt, és én hallgatni szoktam megjegyzéssel, tartottam magam a kéréshez. Ismét vastaps, és jött a szünet. Kérem, teljesítettem a kérését, de higgye el az önök előadás alatti műsorlapozása, és társalgása engem, és vélhetően a környezetemet legalább olyan mértékben zavart a hallgatásban, mint az ön látását szerény hátam. Mi nem beszélgettünk, nem lapozgattunk, állította a hitves, ki más lehetett volna. Egyébként „ekszjúz mi plíz”, tette még hozzá a hölgy, akit a férje vonszolt kifelé az előtérbe. „Ju ár inglismen, árent ju.” Nem, magyarok vagyunk, és elvonultak. Én is kifelé sodródtam, ráköszöntem ismerőseimre. Egyikük hallhatta rövid szóváltásunkat, mert megnyugtattak, ők ismerik a párost, a férfi orvos, a feleség valami más, és ’65-ben disszidáltak az USA-ba. Most jöttek haza nemrég, kiállhatatlanok. A szünet után néztem meg magamnak jobban a férfit. Pergamenszerű arcán ráncnak nyoma sem volt, fényvédő réteggel bevont szemüvegén át merev szempár ült mély gödrében. Látja milyen kicsi a nagyvilág, a szünet rövid ideje alatt kiderült az önök pedigréje, nem várt módon közös ismerősünkkel akadtam össze. Önök ’65-ben disszidáltak, kinn éltek, most itthon eszik a kenyerünket, az USA dollár még mindig sokat ér. Nem disszidáltunk, útlevéllel utaztunk, nem egyszer voltunk itthon. Igen, elhiszem, a felesége kiejtése valóban olyan hanglis. Eben a pillanatban valami fölrémlett, ’65-ben, ki kaphatott útlevelet az USA-ba? ’67-ben hajtották végre az utolsó ’56-os halálos ítéletet, hazautaztak, visszautaztak, és ez az érzés nélküli merev arc. Nem mögém ült, egy hellyel beljebb, még kevesebbet látott a hivatásos konspirátor!