Velem mindig történik valami…Az akna mély volt, szabálytalan, szakmai szempontoknak nem megfelelő, szakszerű munkára alkalmatlan. Nem csoda, építési engedély híján készült el, a kivitelezés maszek, kontármunka. Elvezetést nem biztosított a fáradt olaj számára, az alján a sűrű olajba rakott deszkadarabokra mászott rá az, akinek dolga akadt. Az olajcsere időnként szükségessé vált, örült az autótulajdonos, hogy egy ismerősénél aknára talált, nem kellett a sorát várni a szervizekben, éppen eleget várt az autójára, sokszor több mint tíz évet. A szerencséseknek szerencséjük volt, kihúzták az autónyeremény kötvényét, azonnal megkapta az autót, öt-tízezer forintért. Lottóztam, nem nyertem. Volt nyereménykötvényem, az autó utolsó tízezer forintját, két darab ötezres kötvényben helyeztem el, a nagyobb esélyben bízva. Nem nyertem! Öt éves várakozás után, megérkezett az autó, volt garázs. Munkatársamat kértem, jöjjön velem Győrbe, ott lehet a kocsit átvennem. Odafelé vonattal mentünk, visszafelé, a saját tulajdonú autóval jöttünk. Nem volt vezetési gyakorlatom, a vizsgához szükségesen kívül, Béla vezetett, és ő állt be a kocsival nehezen megközelíthető garázsomba. Föntről, a panelból nézett a család, a feleségem, négyéves kislányom, és az éppen egyéves fiam. Születésnapra érkezett az autó. Béla nekiment a szűk garázsajtónak, behorpadt a sárvédő. Béla kipattintotta a horpaszt, és átadta a kulcsokat. Sajnáltam az autót, már az első nap baleset érte, nagyon fogok vigyázni rá, többé más kezébe nem adom, határoztam el végérvényesen magam. Én végeztem hát az olajcseréket is! Kisfiam érdeklődéssel követte az én műszaki ügyködéseimet, az olajcseréket is. Az akna lefedetlen részére álltam rá a kocsival, és egy keresztberakott deszkán állva igyekeztem a friss olajt helyére tölteni. A leeresztés egyszerűen ment és hamar. Az akna alján elhelyezett műanyag vödörbe csurgott a megfáradt anyag, egy része meg a már olajtól tocsogó fenékre ömlött, rá a deszkákra. Hirtelen kis fiam láttam meg az akna alján, lábai közt az olajos vödörrel, hanyatt fekve. Nem szólt, nem sírt, mint esze vesztett ugrottam le, emeltem ki az aknából, rátettem a hátsó ülésre, és száguldottam apósomhoz, az „orvoshoz”. Az akna szélét vaskeretbe ágyazták, a gyerek biztosan agyalapi koponyatörést szenvedett, nem szól egy szót sem, nem is sír, iszonyatos baj történhetett! Odaérve kiemeltem gyermekemet, vittem, mint az élettelent. Apósom nem mutatta ki érzését, megnézte a gyereket, megtapogatta, semmi jel, derekát végigsimította, semmi jel. Aztán szólt a gyerekhez, nem fáj semmid, és Andris fiam megszólalt, nem. Az ijedtség vette szavát. Évtizedekkel ezelőtt történt az eset, sok rosszat megéltem magam is, gyerekként, felnőttként, kikeveredtem belőle, nem is tudtam mi az a halál. Akkor valamit megéreztem belőle, a gyerekemet veszthettem volna el, ha az következik be, amit elképzeltem. Az eset gyakran eszembe jut, ha meglátom őt, vagy az unokámat, a gyermekét. Még inkább ilyenkor, május 18-dikán, a születésnapján! A sors kegyeltje vagyok!