Velem mindig történik valami…Olyan rövid tényt tárok a nyilvánosság elé, amelyet hármunkon kívül talán senki nem ismer. Ez a tény természetesen nem államtitok, bár azt is föl lehet oldani, vannak is erre szándékok a leendő kormány részéről, de most másról van szó. Fontossága csekély. Nekem fontos, mert megmarad emlékezetemben, a másik két személy vélhetően hamarosan megfeledkezik róla, talán már meg is történt. Amikor megláttam csak annyit vettem észre, hogy fölötte is múlnak az évek, ami sokunknál a has kerületének megnövekedésével jár együtt, más minden marad. Valóban nem változott sokat, de selyemsállal átkötött derékbősége bizony vékonyabbá tette lábait, a fekete selyem nadrág lógott az úszóövön. Csupa Mozart, csupa életteli szépség, csupa ismerős darab! Nyitány a Varázsfuvolából, aztán székátrendezés, tologatás, és a fekete zongora. Évekkel ezelőtt szinte egyik napról a másikra megőszült, a szakáll, haj szemüveg egysége nem bomlott meg, kedvesen üdvözölt bennünket, kicsit igazgatott a székén, és várt. Ismét szerencsés voltam, és megköszöntem el nem jött ismerősünknek, hogy fotelje szabadon maradt a számomra, így ott ültem közvetlenül, a színpad előtt, szemmagasságban a klaviatúra. A várakozás lassú dúdolással telt, rá kell hangolódni a beavatkozásra, ami a zenekari kezdetek után rá vár. Meg is történt, ujjai futottak a billentyűzeten. Rengeteg hangot leütött már ez a két kéz, a pályaív hatalmas. A hanglemezboltokban ő jelentette számunkra a választékot, Liszt felvételek után kutatva. Jandó Jenő a virtuóz Liszt interpretátor. Utána követeztek sorra a nagy klasszikus szerzők lemezei. Talán mindent lemezre vett, amit csak lehetett, kereslet volt iránta belföldön, külföldön egyaránt. Mindent tud, és tanítja évtizedek óta az utána következő nemzedéket. Jandó, Ránki, Kocsis, az ötvenes születésű nagy generáció. Világhír, és most itt ül előttem, és ki tudja, hányadszor játssza már a C-dúr zongoraversenyt a K.467-et. Nem is akárki vezényel, hanem kedves barátunk, a „Pécsi Filharmónikusok” jól ismert karmestere, Howard Williams. A zenekar, a zongorista, a karmester összjátéka kitűnő, Mozartot nem is illik dicsérni, amit ő leírt megváltoztathatatlan, tökéletes. Zenekar, szóló, zenekar, közös játék, aztán megint a zenekar, és a zongora mellett Jandó Jenő önfeledten dúdol! Odahegyeztem a fülem, és meglepetten állapítottam meg, hogy a dúdolás valami kód alapján történik, mert a darab dallamíve egészen más. Behunyja a szemét, aztán üresen maga elé néz, és a megfelelő helyen belép. Tudom nem tiltott a zongoristának dúdolni, más is szokott, pár méternyire már elveszik a halk mormogás zaja. De én, az első sorban már csak a mormogást figyelem, és próbálom kisilabizálni, hogyan jön össze a következő belépés. Most hamarosan ismét ő következik, időben be kell lépnie, rá vár a karmester és a zenekar! Tudom, tizedmásodpercről van csupán szó, de a következő tized már mindenki számára észrevehető kihagyás. Elrévedt tekintetét hirtelen fény tölti meg, rátekint a karmesterre, fölkapja pihenő kezeit, és az előadókat rövidesen hatalmas vastapssal jutalmazza a közönség!