Velem mindig történik valami…”Hát erre nem számítottam. Napok óta mindig erre veszem az utam, de ezt a meglepetést! Micsoda fenséges illat, mi lehet, elég idős vagyok már, de ilyen finom, különleges illatot még nem érzékeltem. Kitűnő a szaglásom, számtalan esetben az orrom után mentem, és még soha sem csalatkoztam benne. A végeredmény engem igazolt mindig, mert nem csak az étvágyamat oltottam, mint a patakhoz járó vadak, hanem ízlésemnek megfelelő táplálékhoz sikerült hozzájutnom. Így reggel felé pedig, igazi csoda, hogy mások nem fogyasztották el ezt a finomságot. De hogyan férhetek hozzá, beépítették ezt a részt is. Mindenütt bódék. Hol van a személyzet, mert ha nem találom, akkor is elfogyasztom, ezt az orrcsiklandozó finomságot. Szép lassan körüljárom, hátha nem zártak le minden bejáratot. A személyzet sokszor gondatlan, és micsoda szerencsém van, ezt a fölhajtott ajtót nyitva hagyták, szabad az út. Itt van előttem, tejszagú és finom pörkölt illata van, beleharapok, nem kell tartanom senkitől, teljesen egyedül lehetek, itt a hajnal, a többiek már otthon vannak. Ez igen, de mi volt a csattanás? Biztosan a szél fújta a nyitott ajtót, majd visszafelé is fúj, aztán minden rendben lesz. Nem tudok betelni vele, de ekkora darabot már nem érdemes hazavinnem, a gyerekek összevesznek rajta, avval is nekem támad gondom. Egyszer kibírják ajándék nélkül, hiszen már nagyok, önellátók, mindent megadtam eddig nekik, szépen fölnőttek, járják a saját útjukat. Jaj a hasam, majd szétreped, legszívesebben itt azonnal lefeküdnék aludni. Merre is jöttem? Érdekes, errefelé nem tudok tovább menni. Hát persze, a bódénak csak egyik ajtaja volt nyitott, a másikon jöttem, azon is távozom. Megfordulni is alig bírok, a hasam akkora, mint egy igazi gömböc, amit még nem láttam, de mesélik, hogy nagyon nagy és az is finom ennivaló. Nem jött az a visszafelé fújó szél, az ajtó egy kicsit befeszült, nem is bánom, álmos vagyok. Hrrrrr-hrrrr-hrrrr, ez én lennék? Ki lökdösi az oldalam, és pont a teli hasam, összehúzom még jobban magam, ha útban vagyok valakinek, hát férjen el mellettem, én nem mozdulok. Hrrrr-hrrrr, gurulok valamin lefelé, szédül a fejem, végre leértem a lejtőn. De nem érzem a saját súlyom, mintha lebegnék, a bőröm viszket egy kicsit, na végre. Erre már jártam, az illatok nem csalnak, itt biztonságban vagyok, alhatok tovább, mert járni teli hassal nehezemre esne. Estig még hosszú az idő, ráérek később is útnak eredni. A kuckóm megvár! Hrrr-hrrr-hrrr, melegem van, persze időközben kisütött a Nap, ezt általában nem szeretem, de most ez is jól esik. Nem, nem kellett volna mindent fölfalnom, mégse jó ez a túlzott meleg, bebújok az árnyékba, a fa közelébe, ott szoktam megpihenni máskor is reggel táján, ha sokat jártam. Hr-hr-hr, már megint lökdös valaki, igazán leszokhatna róla, úgysem tud velem mit kezdeni, legföljebb arrébb gurít, aztán előbb-utóbb föladja. De talán igaza van, megárt a tüskéimnek ez a nagy meleg, meg valamivel könnyebbnek is érzem a járást, elindulok hazafelé.” Ezek lehettek a rántott csibemelles csapdánkba esett sününk vélt gondolatai!