Gazdibüszkeség
Bejegyezte:
drpetreandras
| 2010. május 6.
Velem mindig történik valami…Fölülről jött a figyelmeztetés, körbefordultam, nem mindig onnan hallja az ember a hangot, ahonnan elindul. A domboldal ide-oda veri a kiáltást. Péceli doktor állt a háza előtt, integetett, jön Abbot. Példaszerűen gondozott házát és környezetét jó értelemben véve irigyeltem. A fű mindig zöld volt nála a legnagyobb nyári kánikulában is. Hamar lebukott a Nap a ház mögött, az éjszakai harmat mellett még öntözte is valaki. Péceli doktornak a portáján kút is volt, méghozzá jó mély, ezért vízzel teli. Kútja lemélyedt egészen a patak szintjéig, onnan táplálkozhatott. A patakot a portáján kettéosztotta, az egyik ág továbbfolyt, a másik ág a mesterséges tó szintjét tartotta. Sok gondja származott a tó kialakításából, a természet nem nagyon viselte az átalakított patakmedret. Az út megelőzően a mederben futott, lenn a legmélyebb helyen, a patak vájta mederben. Egyszer csak gát magasodott a patak előtt, kialakult a tó, belepte a nád, nagyon szép környezetet biztosítva a nézelődőnek. Lánctalpas gépek elvégezték egy nap alatt feladatukat, a gátat betonlapok fedték a víz oldali részen. Vízleeresztő és tisztító aknán keresztül futott a fölösleges mennyiség. De aztán jött a vihar, zivatarral együtt, átbukott a gáton, elmosta, amit lehetett. A gátat is! Péceli doktor hadakozása evvel az eseménnyel kezdődött, emlékezetem szerint a végén föladta, ahogy mondani szokás a csatákat mindig megnyerte, a háborút elveszítette. Az újonnan kialakított, és már kaviccsal fedett kocsiúton gyalogoltunk hazafelé. Le a lejtős részen, időnként megállva, Kisújbányán lassabban telt az idő, és volt megbeszélni való bőven, a beköltözött újabb lakók egymásnak adták át módszereiket, mindegyikünknek bőven akadt reparálni valója. Valami tanácsot várt az ember a másiktól, hogyan hozta rendbe a külső falat, mivel meszelte, mert a mészhidrát alkalmatlan a falmeszeléshez, csak az oltott mész a jó. Akkor, pedig avval meszeljünk, de hol kapható? Komlón! Az autók belseje kifehéredett a meszes műanyagzsákokból szivárgó oltott mész levétől. Ahová kicsorgott, ott meg is maradt örökre a nyoma, mennél tovább mostuk a nyomokat, igaz annál halványabb lett a folt, de egyre nagyobb felületet foglalt magának. Hirtelen kiderült, miért a figyelmeztetés. Abbot a sövénykerítést megkerülve, a fiatal vizslák ide-oda ugrálós mozgásával, de szélsebesen közeledett. Az első aneszteziológus nevét viselő Abbot bizalmas kutya volt. Ha az ember egyedül járt, csaholt, ránk mászott, alig lehetett vele bírni, annyira szerette az idegent. Most másról szólt a dolog, észrevette Aldzsit a mi spánielünket. Mindketten kanok, egymás ellenségei, ami hamar igazolást nyert. Abbot elkapta Aldzsi nyakán a laza bőrt hátulról, és megemelte szegényt. Aztán még mindig fogva a nyakát letette. Bár ne tette volna! Aldzsi a vízi vadász egy tekergő mozdulattal, alulról átharapta Abbot torkát, Abbot vinnyogni kezdett, Péceli doktor, pedig könyörögni. Megöli Abbotot, szedd szét őket! Jó! Hiába, na, a vizsla nagyobb, de a spániel ügyesebb!
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése