Velem mindig történik valami…Nap mint nap szembesülök magammal, borotválkozom. Elektromos készülékkel. Ma föltűnt, hogy jobboldalon, vagyis baloldalon, a fölső ajkamon a ránc, amit már régen ismerek mélyebbé vált. Mi lehet az oka, hogy éppen ott, azon a helyen keletkezett a ránc, mert ha már ott van, akkor csak mélyülhet. Rájöttem az eredetére. A borotválkozást azon az arc felemen kezdem, és mint mindenki hozzáteszem a szükséges grimaszt, hogy a borotva rásimuljon az arcomra, az ajkamra. Most rájöttem, és megpróbálom majd a másik arc felemen kezdeni a szőrtelenítést. Lehet hiúságnak tartani elhatározásomat ám, amióta nem beszélek annyit, mint korábban, a hivatalban, a homlokomon a ráncok barázdái nem mélyültek, sőt, mintha kisimulnának. Nincs arcmimika, nem ráncolódik a homlokbőr, mitől is lenne még mélyebb a ránc. Nem akarok önmagamnak tetszeni, másoknak sem, egyszerűen lehet változtatni a dolgon, rajtam múlik, hát megteszem. Mások majd úgyis észreveszik, és vagy kimondják, vagy nem, elgondolkoznak, ez az ember nem is olyan ráncos, pedig korának megfelelően, lehetne. Majd látni fogom rajtuk a meglepődést, és jól fog esni. Úgysem sokat dicsértek eddigi életem során, ha valami jól ment, tudomásul vették. Ott a bizonyítvány, magáért beszél. Szüleimnek elég gondjuk volt életükben az öröm mellett, a sok gond elnyomta a kevés örömöt. Édesanya arcán, szemében csak felnőttként láttam a megelégedettség örömét, akkor, amikor húsvétkor nála töltöttük azt a pár napot. És még egyszer, amikor a karácsonyi szünetben gyermekeimet nézte, elmerengve a stoppolás fölött, ahogy játszottak, önfeledten. Szerették a Mamit, ritkán látták, amikor együtt voltak, együtt örültek egymásnak. A szemcsillogást, az öröm biztos jelét csak azok veszik észre, akiket érint, más nem találja meg ezt a csodálatos fényt. Unokám kerekre tágult, kék szemében láttam meg a minap ezt a fényt. Képzeletbeli kapukat jelöltünk ki, és megkért dobáljam a labdát, majd ő lesz a kapus. Ahányszor sikerült hárítani a gólt, rám nézett és megkérdezte, jó volt? Jó volt? Várta a dicséretet. Hidd el mindig jó amikor, nem megy át a gólvonalon a labda, nagyon ügyesen véded dobásaimat, csak a labdát figyeld, ne engem és sikerül a védés, hárítottam el az állandó kérdezést. Még egyszer kérdezte, jó volt? Bocsi, ne haragudj! Ekkor vettem észre azt a különös csillogó fényt, és azonnal elszégyelltem magam. Micsoda öröm lehet a számára, amikor megfogja a labdát, és én, a nagyapja elismerem teljesítményét. Egész héten azon voltam, hogy a valóságos kapuhoz beszerezzem a szükséges anyagokat, és megépítsük közösen, ő, az édesapja és én, a „kaput”. Hamar összeszerelhető és szétszedhető legyen, a fűnyírást ne zavarja, méretében majdnem igazi legyen. Esik az eső, csúnya, csapkodó a szél, lehűlt a levegő, ma nem szerelünk. De elmondom neki, hogy minden készen áll, ha akarja esőben is összeszerelem, hogy amikor kiderül az idő, és eljön hozzánk, a „kapu” készen álljon. És minden alkalommal, amikor kivédi a dobást, megdicsérem, hogy lássam azt a csodálatos fényt, ragyogó szemében.