Velem mindig történik valami…Kora reggel kelt, mindenkinél jóval korábban. Előkészítette a tízórait, a reggelihez valót, és a már jó ég tudja mikor kigondolt ebédhez szükséges hozzávalókat. Akkor ébredtünk, amikor nagyapa, Gabi bácsival a munkahelyére igyekezett. A reggelink a terített asztalra tálalva várt bennünket, unokákat. Nagy korkülönbség volt az unokák között, az elsőszülött Mária néni hamar férjhez ment, még a második világégés előtt. Laci felnőtt volt hozzánk képest, már dolgozott, megcsodáltuk az akkor kapható egyetlen, ezért legdrágább karórát, amit svájci mintára gyártottak a SZu-ban, a Pabjédát. Kérésünkre föl is bontotta a hátulján, lássuk valóban tizenhét köves, tökéletes szerkezet. Kéthavi fizetésébe került, nehezen lehetett hozzájutni, mert karóra és a zsebóra egyaránt hiánycikk volt, a háború alatt sokat elzabráltak a fölszabadító hódítók. Mi következtünk a sorban, a bátyám és én, és Lajos bácsi, a másodszülött, velünk közel egykorú gyermekei, unokatestvéreink. A legvégén Gábor öcsénk, tíz évvel fiatalabbként. A nyári szünet egyik hónapját nagybátonyi nagyszüleinknél töltöttük. Szerettem őket! Nagyapa reggel elment, este jött haza, nyolcvan éves koráig dolgozott, akkor már félannyit, mint korábban. Haditengerész, vasúti forgalmi tiszt, nyugdíjas adminisztratív munkaerő, aztán tanácsi alkalmazottként kereste a kenyeret, eltartva, iskoláztatva Mária nénit, Lajos bácsit, Édesapát és a velük élő idegsérült Gabi bácsit. Akkor nyáron is mindenkit ellátott nagymama, de tíz órakor ledőlt, mint mondotta, egy kicsit pihenni. Az sem volt pihenés, mert bennünket osztott be valami kis tennivalót elvégezni, ami még hiányzott az ebédhez. Ebéd után, és a konyha rendbe tétele után megint pihent egy keveset, és valamelyik unokával, elment a szántóföldi kertbe, ahol a baromfiknak termett a kukorica, köztesként a családnak bab, hagyma, télire sütőtök. Hazafelé ő cipekedett, ha mi nem voltunk segítségére, mert a szünidő alatt, két hetet a vasúton szedtük a sínek között a füvet, rendben legyen a pálya. Amikor vele voltam a földön, ő kapált, rám bízta a babszedést, maga elé engedve, hogy a letermett növényt, ő tudta melyiket kikapálja. Állandóan utolért, nem tudtam előnyömet tartani, pedig igyekeztem. Hazafelé menet a Nap még fönn volt az égen, sütött melegen. Nagymama meg-megállt, rátámaszkodott a kapára, nem tudtam mire vélni, talán nézelődik, gondoltam akkor, gyerekként. Háztartásbeli volt egész életében. A háború előtt, hallottam, volt segítsége, de nem maradt senki, nem tudták fizetni. Egyedül maradt a sok tennivalóval. Ő nem kaphatott nyugdíjat, ezért dolgozott nagyapa élete végéig, nyolcvankét évesen hunyt el. Eltemette édesapa előtt született gyermeküket, csecsemőként, eltemette Gabi bácsit, nagymamát, és édesapát is. Ő októberben, a születésnapomon kapott tüdőembóliát a három szívinfarktus után már nem bírta tovább. Nagyapát, a hír hallatára agyvérzés érte, a névnapomon temettük egy hónapra édesapa után. Valami megszakadt benne, mint
nagymamában, amikor meg-megállt a szántóról hazafelé jövet. Mi következünk, unokák…
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése