Velem mindig történik valami… Kitört a leírhatatlan és kimondhatatlan nevű vulkán. Sokáig szunnyadt, a hírek pontosan beszámoltak róla, mennyi ideig, de biztosra csak most vehetjük. Kitört! Mint a gyanú, amely bennem szunnyadt, ki tudja mióta, és beigazolódott. Nem ő jött, hanem más, mással. A másik is ugyanolyan jó, szakmabéli sem tudja eldönteni, melyik a jobb, mert más, még a kinézete is, az egyik kicsi a másik nagy, majdnem a legnagyobb, azok közül, amelyeket ismerek. Európában nincs nagyobb, ha lenne, azt nagyon elrejtették. Helyi szinten elképzelhető, nagyobb nyilvánosság előtt nem. Elkezdődött, és érezni lehetett, nem lesz más, mint gyanúm bizonyossága. Lassan, méltósággal, egy kis „ti-tá-tá-ti” azért volt benne. A méltósághoz is hozzátartozhat az egyenletes lassúság mellett a kibillenés, mintha csak botladozva sikerülne a lassúságot tartani. A járókelő is, ha gyorsabban halad, meg-megbotlik, de csak visszabillen egyensúlyába. Aztán, mint az a kimondhatatlan nevű vulkán, gyakrabban kezd pöfékelni, a lassú egy picit gyorsabbra vált, lassacskánra, ami még mindig lassúnak számít, de elkezdődött valami más, várhatóan a gyorsabb irányába fejlődnek az események. Pontosan ugyanúgy, mint a bennem meglévő gyanú is, a gyanúsból kialakulva, gyanúsabbá vált. A természet tanítja az embert, az ember a természetet utánozza le. Bármilyen bonyolult berendezést építenek föl, a jelenségek már megelőzően, valahol a mindenségben lezajlottak.
Gyanúm agyamban keletkezett, a kitörés bizonyosságát már a vulkán produkálta, ha nem a kimondhatatlan nevű, akkor másik. A rendezvény lezajlott, a másik, művészről van szó, remekül előadta az elmaradt gyanús dolgot. Elvégeztem, amire megkértek, hazafelé gyanúm véglegessé vált, bizonyossággá. Bizony a gyors következett a lassacskán után, és nemsokára rá a cifra. Úgy játszottak az ujjak, mint amikor a vulkán önti ki magából egyre sebesebben a szikladarabokat, a füstöt, a megolvadt kőzetet, ami aztán ömlik, árad lefelé a hegyoldalon, egyre cifrább alakzatot fölvéve, hogy aztán megállapodjon, és rövid idő elteltével tartóssá merevedjen. Tam- -taaa..m, és vége! Rátaláltunk a megállapodás helyére. Kívánja a fül, az előtte zajló cifra összevisszaság után. A cigánygyerekek, amikor kezükbe adják az első hegedűt, megmutatják, melyik húrt rezgesse apró vonójával. Csak azt az egyet lassan, ha megtanulta jöhet a másik, a rákövetkező, később a lassúról gyorsabbra válthat, aztán még gyorsabbra, frissre, és a végén cifrázza, ahogy csak tudja, mert valahogyan vissza kell találni az eddigi fátyolos moll-ról, a cifra dúr molljáról, a cifrázás közepette a tiszta dúr-ra. Az esemény végén, hallottam a köszönetet, amit az egyik művész mondott a másiknak, aki beugrott helyette, és remekül eljátszotta a közismert, népszerű melódia lassú, lassacskább, gyorsabb-frissebb után a cifrázott változatát. Ezt játsszák a falusi cigányzenekarok, ezt hallotta mindenki, aki errefelé járt idegenből. Gyanúm bizonyosságra váltása beigazolódott. A gyors ujj-játék, ha nem látom a kísérő zongorista kottáját, más is lehetett volna, és a gyanúm még mindig gyanú lenne!
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése