Velem mindig történik valami…Az arca ragyogott, mintha kisuvickolták volna. Cigányember volt, ott állt a sarkon lecövekelve, időnként a fejét mozdította jobbra a posta felé, aztán balra. A túloldalon álltam, engem is fedél alá szorított a napok óta tartó, viharos széllel járó, állandó eső. Téli kabátban, sapkában, kesztyűben is kellemetlen az idő. Nem jósolnak jót, és azt nagy biztonsággal teszik az időjárást elemzők. Mennem kellett, intézni valóm nem várt halasztást, a belvárosban csak az ernyő marad védelem gyanánt, de most avval is pórul jártam. Legalább húsz év óta használom összecsukható esernyőmet, addig sikerült megóvnom, megjárta velem belföldet, külföldet és kitartott. Mostanáig. Ha szél fújt, a szélfújás irányába tartottam, ha jármű közelgett, igyekeztem a vízfröccstől óvni magam, ha kellett forgolódtam inkább, semmint régi ernyőm tönkre menjen, viselve ilyenkor inkább az esőt, nem árt egy kicsi belőle. Az egyik stift most eltörött, addig igazgattam, amíg sikerült összecsuknom, otthon megjavítom, szolgáljon továbbra is. Elindultam a túloldal felé, emberem, a ragyogó arcú, udvariasan köszöntött, megkérdezte mennyi az idő. Tíz perccel múlt egész, ráemeltem tekintetem, és már menni akartam, de ő megszólalt. Valakit várok, egy asszonyról van szó, ide beszéltük meg a találkozót. Ismét indulni akartam, de tekintete megfogott, még van mondanivalója, meghallgatom, már csak udvariasságból is. Majd mindig így tettem, ha valaki beszélni akart velem, nem sajnáltam rá időmet, majd összébb sűrítem a munkám. Emlékszem rá milyen rosszul esett, amikor elutasítottak főnökeim, vagy a titkárnőik, már az előszobában, a főnök nem ér rá. Hozzám, ha egyedül voltam bátram bejöhettek, éppen rossz tapasztalataim következtében. Biztosan nem zavarnának, ha nem lenne igen fontos a számukra a velem való gondolatváltás. Soha nem éltek vissza a kollégáim evvel a szabadsággal. Vártam hát. Tudja, nem vagyok házas ember, sohase voltam, de most van valaki, akivel összeismertettek, kommendáltak, és ez az első találkánk lesz. Jobban megnéztem a férfit, testes, nálam magasabb, bajuszos, tiszta tekintetű cigányember, vásári, esőálló, vastag dzsekiben várakozott, arca simára borotválva, és legényillat is érződött körülötte. Jól járhat majd vele az ismeretlen hölgy, ha komolyra fordul a dolog, gondoltam. És már folytatta is, hogy ő nem idevalósi, kérdezősködés után talált rá a sarokra, ahol álldogál jó ideje, nem akarta lekésni a találkozót, hát félórával előbb érkezett. Ugye nem baj, ha várakozik az ember egy negyedórát, kérdezett rám. Dehogyis baj, várjon akár félórát is, tanácsoltam, és eszembe jutott az én esetem, amikor félóra elteltével, villamosra szálltam, de a villamosról láttam megérkezni elsőrandevús ismerősömet. Soha nem találkoztunk többé, ki tudja mi lett volna, ha tovább várakozom egy percet. Emberem arca az izgatott ragyogás mellé nyugodtságot vett föl. Mennem kell, várakozzon, az illető, biztos vagyok benne, jönni fog, soha nem tudjuk, mi jöhet közbe ebben a szeles, viharos időben.

Ritkán hallott szavakkal búcsúzott, maga igazi úriember. Jól esett a szíves szó!