Velem mindig történik valami…Jaj de jó, hogy ma jöttem, örült meg fogorvosnőm, ugye jól emlékszem, maga tud németül. Hát persze, a gimnáziumban kezdtem el a nyelvet tanulni, és az óta majd minden nap olvasok valamit németül is, és angolul is. Jaj de jó, akkor addig nekem nem kell velük foglalkoznom, olyan sok a tennivalóm. Hát valóban rengeteg a munka a sztomatológián. Félévente, ha odamegyek, kedvesen kérnek, várjak egy kicsit, doktornőmnél vannak, jönnek, és mindjárt rám kerül a sor, a két röntgenre küldött között, majd én következem. A gyakorlatosok érdekében nagyobb helységben rakták rendbe a fogágyaimat, és jöttek a gyakorlatosok. Fiatal lányok fiúk, fehér bőrűek és sötétebbek, aztán kiderült mindannyian németek, a sötétebb bőrűek bevándorló szülők gyermekei, ott a népességszaporodást, ilyenformán oldották meg. Lehet harminc éve is, Darmstadtban kérdeztem vendéglátóinktól, hogyan lehet az, hogy minden étteremben olaszok, indiaiak, kínaiak a felszolgálók. Akkor még vendégmunkások voltak a tulajdonos német, aztán megvásárolták az üzletet, a német gyermek, az egyke, nem űzte tovább a szülők foglakozását. Good morning, szólaltak meg a németek, és elkezdtek angolul beszélni hozzám. Németről volt szó, az adjunktusnő így konferálta önöket. Kérdezzenek, a németet jobban beszélem! Nem nagyon akaródzott a kérdezés, fölajánlottam elmesélem az előzményeket, miért is ülök itt rendszeresen szívműtétem óta. Megörültek, előszedték jegyzettömbjeiket. Kezdhetem az elejétől? Kezdjem! Itt és itt születtem, ekkor és ekkor, anyám ez volt, apám az. Ide jártam iskolába, meg gimibe stb. Az egyik medika rám nézett, mire én enyhe mosollyal folytattam, hogy ez csak a bevezetés lenne. Észrevették a buta humort, és elkezdték a szakmai kérdezősködést.
Elszaladt az idő, jött az adjunktusnő, vége a gyakorlati foglakozásnak. Elmesélhetek még egy viccet, kérdeztem. Nem hosszú, jobb lesz a hangulatuk a fiataloknak. Hát persze. Elmeséltem az angliai turista esetét a paraszttal. Merre van Widicom? Nem tudom. Elmegy a turista, később a paraszt utána kiabál, visszajön, a paraszt mondja, időközben megkérdezte a sógorát, de ő sem tudja, merre van Widicom. Nem értették meg, pedig szóról szóra pontosan fordítottam, már vagy százszor meséltem kedves viccemet. Mások sem értették, ez mindig bejön, hiszen faviccről van szó. Részleteztem a kis történetet, és hozzáfűztem, hogy bizony ez egy Kalauer. Egy tipikus angol Kalauer. Az angolok skót parasztot mondanak, a skótok angol parasztot. Rendben van értik, de mi a Kalauer? Ezt a szót nem ismerik. Szegény Sima Jóska bácsi, német mindentudó, beszélgető partnerem! Ő javított ki, nem Holzvicc, hanem Kalauer a favicc németül. A kérdés megválaszolatlan maradt részemről, Holzviccet nem mondhattam, mert azt végképp nem értenék, a Baumvicc meg csak magyarul érthető, a világ bármely táján. Egymás között pusmogott a társaság, az adjunktusnő vetett véget a pusmogásnak, it’s time to go to valahová. Mindenki értett mindent, én köszönetet kaptam, majd üzennek, mikor menjek legközelebb, úgy félév múlva, gyakorlatozni.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése