Velem mindig történik valami…Voltál már úgy, hogy magad elé meredtél, gondolataidba mélyedve, és a feléd száguldó fénysugarak úgy fordultak vissza tekintetedtől, mint az irdatlan tömegű fekete testtől, a fekete lyuktól, amely nem tudta magába szippantani örökre őket, de pályájukat úgy megváltoztatta, hogy visszafelé fordulva megelőző pályavonalaikon száguldottak a kibocsátó atomok felé. Ha igen elképzelheted a helyzetet, nem tudtad, valójában hol vagy, állsz, vagy talán ülsz valami alkalmatosságon, szemüveged az orrodon, vagy netán zsebedben rejtőzik, nem volt szükséged rá. Csak te érzed ezt a különös merengést, mások, akik közel, vagy akár távol vannak tőled, mind azt érzékelhetik, egyedül őket nézed, rájuk veted tekinteted, fürkészel, talán megszólítani akarod őket, és ebből következően a semmibe révedő tekintet zavarba ejtő, kérdő. Ha voltál már ilyen állapotban, megértesz, és elfogadod mennyire meglepő, amikor megszólítanak, nem válaszolsz, nem is ebben a világban vagy, hát ki az, aki egyáltalán hozzád szólhat. Lassan ébredsz, lassan változik meg körülötted a semmi, válnak a szavak értelmessé, és ébredsz rá, mégis a valóság most kezdődik, most amikor a hangot fölfogtad, feléd irányulnak a szavak. A szavak sértően, hasítanak agyadba, különösen, mert nemrég még egészen máshol voltál, miért pont te vagy a megszólított. Na végre, megérted már, amit mondok, ne nézz rám, nem érdekelsz, és egy csúnya, tátogó száj mered rád közelről, érzed a leheletet, érzed az indulatot a hörgő hangokból. Kibújsz magadból, alaposan szemügyre veszed a hozzád szólót, egy pillanatra elmerengsz ismét, ki lehet ő, és beugrik, igen láttad, nem is olyan régen, hiszen tegnap ott feküdt a padon, világoszöld, összevizelt nadrágban, világoszöld koszkorcos ingben és hangosan horkolt, részegségét jóvátenni, vagy ott maradni örökre, fekve, amíg elszállítják. Megmondod neki, ismered, ő persze nem emlékezhet rád, akkor máshonnan az ismeretség. Tovább gondolkodsz, már fájdalmasan zakatol az agyad, feszíti a régmúlt, keresgélsz emlékeid között, aztán megnyugszol, rájössz, valóban régi az ismeretség, évtizedekkel ezelőtti. Láttad az illetőt, a kocsmasarokban üldögélt, elegánsan kiöltözve, újsággal a kezében, egy pohár nagyfröccsel az asztalán, és finom füstöt eregetett a hosszú cigarettából. Leültél mellé, természetesen engedélyét kérve, megismerkedtetek, ahogy illik, az illető fölállt, kézfogás, parancsolj, kérlek, foglalj helyet. Nyugdíjasként élt, egyedül, saját, államtól kapott lakásában, közepes beosztásból kérte a nyugdíjazását, mert marasztalták volna, kitűnő munkaerő, nyugodtan dolgozhatott volna tovább. A kocsmában, akkor persze még másképpen nézett ki, kezdte a reggelt, kávéval, rántottával, délelőtt sétált, ebéd után, pedig már csak üldögélt, rejtvényt fejtve, minek menjen haza, ott nincs senki. Mint elmesélte a záróra után hazatér, és a másnap ugyanígy folytatódik élete, erre vágyott egész hivatali ideje alatt. Ő hát az, megmondod neki csodálkozva, hogy mivé lett, és evvel véget ér az emlékezés. Nem nézel rá többé, ne szégyellje magát miattad.