Velem mindig történik valami…La Fontaine megírta, én kipróbáltam, La Fontainnek sikerült, és én is majd úgy jártam. A róka és a holló, ha jól emlékszem, nem egyeztek a sajtkocka felezésén, legvégül az utolsó darabka is biztosan a rókának jutott, mert róka koma egy észrevehető picinységgel nagyobbat harapott, a holló meg nem egyezett bele a sajt megfelezésének pontos voltába. A róka újból harapott, amíg az utolsó darabot is meg nem ette. Kockasajtról volt szó, a lényeg a kockán van. A kocka szabályos test, érvényes rá az a szabály, hiszen ezért szabályos, hogy éleinek a számából levonva csúcsainak a számát, megkapjuk az oldalak száma plusz kettőt eredményül. Vagyis tizenkettő mínusz nyolc egyenlő néggyel plusz kettő az hat. Ez a szabályosság régóta ismert, számomra nem a nagy Euler adta meg a formulát, hanem a konyhasóval elvégzett kísérlet, kisdiák koromban. Langyos vízben föloldottam annyi konyhasót, amennyit csak fölvett, magyarán nem maradt az alján üledék, aztán egy madzagot lógattam a túltelített oldatba, és a madzagon csodák csodájára kockák kezdtek gyülekezni. Nekem csak sokadik próbálkozásra. Vagy a víz nem volt elég langyos, vagy túl sok sót szórtam a lébe, nem jól kavargattam, vagy kavargattam, és nem kellett volna. Végül aztán megláttam a csodát a kocka alakú sókristályokat, egymás hegyén, hátán, és róluk olvastam le tanítói instrukciókra a csúcsokat, éleket, oldalakat. Régi ismerősöm a kocka! Egyik szobrász barátomnak ugyancsak kedvence, a legegyszerűbb formának tartja, ő a gyakorlatból ismeri az összefüggést, mert a kőtömbből a kockákat hagyja meg, a többi részt lefaragja. Nemrég szobrot avatott, természetesen kockák meredtek ki az alapból, mint az én sókristályaim a madzagon. Rubik, a fiatalabb ugyancsak a kockájával aratott sikert, be is került a New York Modern Art-ba. Többi találmánya meg sem közelíti a kocka sikerét, szellemes tekergető mechanizmusát, matematikusok, és gyakorló fiatalok nagy örömére. A kockatekerés világbajnokságon talán tíz másodpercbe telik rendbe rakni a színeket. Matematikusoknak adott problémát, mi a minimális tekerés szám, adott rendezetlen állapotból a rendezettbe. A fizikusok biztosan entrópia számításokba bonyolódtak. Én is világhírű lettem volna, ha modellem megvalósul a nyilvánosság előtt! Egy, csupán egy pontból, és bizonyos távolságból alkotásom kocka látványát adja, bárhonnan másik irányokból, távolságokból kockának se híre, se hamva. Létrát, Z alakú formát, és miegymást láttak volna a nézők, egy csodát! Nem rajtam múlott, hogy az újságok szétkürtöljék a világhíremet. Az én kockámra nem érvényes az Euler formula, rettentek volna meg a matematikusok, nem is beszélve a kémikusokról, akik látták is volna a nátrium klorid kockát, meg nem is. Vigasztalnak, akiken múlott világhírnevem, majd eljön az én időm, de minek! Akadémiák ajánlanák tiszteleti tagságukat, zaklatnának az újságírók, plágiummal vádolnának, mert a konyhasó is átlátszó, és én leutánoztam a természetet, védekeznem kellene, sőt ellencikkeket írnom. Eh, de sokakat vonzott volna illúzióm, a pillanatnyi valóság!