Velem mindig történik valami…Jól esik az árnyékban, mentem közelebb, és láttam a nyakában lógó táblán, Miklós? Igen, de csak egy pillanatra ültem le, a mozgás kell nekem, pedig otthon is ülhetne, ugye, kérdeztem ismét. Nem tudok megmaradni egy helyben, mindig ilyen voltam, szólt, nem nézett rám, szemével a hatalmas kivetítőt őrizte, mert hogy őrző-védős állásban van, most kölcsönadták a Dóm térre, két napra. Megérti az ember, minek vennének föl alkalmazásba ilyen rövid időre valakit, két napot engem helyettesít a kollégám. Mikor eljöttem a nagy, fekete állványozott képernyő mellett én is megszemléltem közelről és nappal, nem ismertem hogyan működhet, száz méterekre elvilágít a rávitt esemény. Kis, talán négyszínű világító diódák sorakoznak rendben egymás mellett, belőlük alakul ki a színes látvány. Régóta őrző-védő, gondolom nem ez volt a munkája korábban. Bányász voltam az uránnál, ott rokkantosítottak a szívem és a szilikózis miatt. Aztán meg bevittek a központba nyugdíjasként, munkavédelmi szakértőnek. Tanfolyamot is adtak hozzá, firtattam, nagyon felelősség teli az ilyen szakértősködés, bár mindig a munkás tehet a balesetről, toldottam még hozzá a szocializmusbéli gyakorlatot. Nálam nem így működött a dolog, húsz évig vezető vájárként a csapatom egyetlen tagját nem érte baleset, annak köszönhettem az ajánlatot. Volt nekem tanfolyamom bőven, a munka előtti eligazítások, a meló alatt az állandó figyelem, higgye el, lelkileg is teher a vezetői munka. Elhittem, persze, hogy elhittem, vezető voltam magam is jó ideig. Fiatal jogászok intézték az adminisztrációt, de soha nem voltak a bányában, kivéve az Árpádot. Ő volt lenn a mélyben, valami technikusféle lehetett, munka közben szerzett jogászi végzettséget. Csak nem dr. H.-ról van szó? De igen, még most is dolgozik, szívinfarktust kapott, állandóan a futni járt, föl a hegyre. Keveset beszélő ember, én csak azért ismerem jobban, mert a belvárosi iskolában dolgozott a feleségem, az övé is. Mondta mindig az Árpád, a fia az anyjától örökölte a jó hallást, azért is lett zenész, eredt meg Miklós nyelve, de hamar abba is hagyta, ment megnézni a hatalmas táblát, észrevette, egy darab hiányzik az árnyékoló, fekete fényhatároló lemezekből. A viszlát erejéig nézett szembe velem, komoly tekintete, a megbízhatóságot sugározta felém, és tette a dolgát. Közel van a kultúrfészek, az olvasósziget, keresztülvágok rajta, útba esik. A gesztenyék árnyékolták a Napot, a szigeten ketten voltunk, a fölszolgáló és jómagam. Fészket raktam, átforgattam a könyveket, találtam is magamnak valót, a fölszolgáló is ajánlotta magát, nem lett haragos, hogy egy nagy pohár pécsi csapvizet kértem, ingyen hozta. Nem szokott megcsappanni az állomány, tettem föl naiv, ám tudatos kérdésem. Szokott, de nem a szemünk láttára. Lement a hosszú lépcsősoron egy ebédért, kevertetett néhány koktélt, én vártam, vártam, de szemét magamon éreztem, akárcsak a nagy kivetítő Miklósét. A kiválasztott könyveket a helyükre raktam, összerendeztem a többivel, és ha kauciót adok, elvihetem, rémlett föl bennem. Megkérdeztem. A csapvíz most visszaütött, nem!