Velem mindig történik valami…Hadifogságból hazatérve, Debrecenben igazolták le, vagyis jöhetett haza a családjához, és soha nem hallottam tőle semmit merre járt. Amit tudtam annyi volt, hogy kivezényelték a frontra, és nem lépett be a néphadseregbe, ajánlották neki, elege volt. Édesapáról van szó, aki rokoni segítséggel egy fatelepet nyitott, amit államosítottak, mehetett máshová dolgozni, egy kisméretű papír, A5-ös, maradt meg az eseményről, amiben közlik vele, mikortól, hol dolgozik tovább. A fogságban történtekről tőle azt hallottam, egy orvosnőnek köszönheti életét, aki szelektálta a betegeket, erősen esett latba, hogy házas és két gyermeke várja. Kevés volt a gyógyszer! Aztán még azt mondta, hogy a foglyokat munkába kísérő őrök egyikét, a komisszár agyonlőtte, mert cukorrépát vett ki a fagyos földből. Nyizsníj Novgorod városnév hangzott még el a szájából előttem, de felnőttek közötti beszélgetésből jegyeztem meg a nevet, később, földrajzórán eszméltem rá milyen messzi is volt itthonról. A ”Requiem egy hadseregért” kötet még életében jelent meg, ’973-ban Nemeskürty István merészelt írni a doni katasztrófáról. Kutatásai eredményét rögzítette, a könyvben. Édesapa annyi megjegyzést fűzött a könyvhöz, nem egészen így volt. Ezt a véleményt később apósom is megerősítette, aki részese volt a magyar hadsereg pusztulásának, katonaorvosként ő is másképp látta az eseményeket közelről, résztvevőként. Ő gyalogosan menekült haza, megúszta a fogság gyötrelmeit. Nagyon tisztelem, kedvelem Nemeskürty Istvánt, biztos vagyok benne, a legteljesebb körültekintéssel használta föl a rendelkezésére álló forrásokat. Most „Mi magyarok” címmel jelent meg kötete „történelmünk ezerszáz éve” alcímmel. Föllapoztam, megvásároltam. Abban az általam kedvelt stílusban írja könyvét, amelyet „irodalomtörténetéből” ismerek, szeretek. Nagy kitekintéssel, nemes szándékkal, nem hozzáértők számára különösen élvezetes módon sorolja a történéseket egymás után, irodalmi ismereteit is beleszőve a műbe, amely immáron hatodik kiadását érte meg. Megérte! Mentegeti magát, nem vállalkozik a történelmi távlatból még nem látható utolsó ötven év történéseit minősítve megfogalmazni, pedig vállalkozott rá. Az utolsó fejezetet, a „Mából visszanézve”, érdemes lenne mindenki számára olvasmánnyá tenni. Ténymegállapítás a legmélyebbről: „ Az országot sem érezzük már a magunkénak. Csak közvetlen, személyi tulajdonunkra ügyelünk; a szemetet a szomszéd elé söpörjük. Bármerre járunk az országban: ami köztulajdon, az szemetes piszkos, terméketlen, gazos, elhanyagolt, parlagi. Ez nem a bármikori kormányok bűne: ez a magunk vétke. Ezért mi vagyunk a felelősek. …nem az én dolgom, intézkedjék a kormány. Árvízről, aszályról is a kormány tehet. Dolgozni rest, tétlen emberekről is a kormány gondoskodjék. …reménykedhetünk, hogy egy országnak talán fele megérzi a millennium jelentőségét...” Ezt írta 2000-ben, és még hozzátette: „Reménykedhetünk. De: önmagunknak kell önmagunkon segíteni!” Azóta eltelt újabb tíz év, bizakodom, hogy még most sem késő, embereljük meg magunkat!