Velem mindig történik valami…Ott ül a kőpadon, árulja a könyvét, most jelent meg, nagyon érdekes ember. Így mutatta be messziről ismerősöm a szerzőt, aztán odavitt hozzá, te is írogatsz, ő is, elbeszélgethettek, biztosan van közös témátok. Melléültem, odaadta egyik példányát önéletírásának. Belelapoztam, elején próza, a végén versek, tisztes vastagságban. A címlapot saját magam terveztem, a ferde vonal fölött az álmom, alatta a megvalósulás. Az álom színes huszárroham, a valóság egy tank, fekete fehérben. Legalul a szerző neve, a könyv címére nem emlékszem. Adok egy újságlapot, nyomda friss példányok, a fóliázás még megsérülhet. És rajta marad az ujjlenyomatom, mondtam én. Vegye meg, ajánlotta, érdekes életem volt, emigráltam, kilencvenben jöttem vissza. Hat évet ültem. Az sok! Nyolcat kaptam, de negyedeltek, de még két évig REF-es voltam. Beugrott! Hallottam a REF-ről, rendőri felügyeletet jelent, kellemetlen dolog. Utána emigráltam. Érdekes, hogy nem disszidált, fordultam felé, és láttam tűszerűvé összehúzódó szembogarát, talán nem is lát ki belőle, de a düh is megremegtette. Pesten szálltam át a veszprémi vonatra, behívtak katonának, velem szemben egy ideges korombeli ült, cigije után kapkodott. Rárivalltam, kidoblak ugyanott, ha nem dobod ki a cigit, az ablakon. Kegyed aztán kemény ember lehetett. Debreceni vagyok, kálvinista, megtanultam a gimnáziumban a rendet. Kérjen engedélyt, dohányozhat, vagy sem! A társaságtól, vagyis tőlem, mert ketten ültünk a kupéban. Apám sem kímélt, mindig nyakon vágott, ha valamit elrontottam a pékségben. Elvettek mindenünket, láttam, mit műveltek a megszállók, sosem féltem. Előttem erőszakolták meg az anyámat! És kegyed mit tett? Hát az ajtó mögött álltam, lelőnek, ha észrevesznek, a tiszt úgy hadonászott a pisztolyával, elsüti abban biztos voltam. A ’68-as bevonuláskor aztán levelet is írtam Kádárnak, hat oldalasat, és minden ocsmányságot kipakoltam, amiről tudtam. Röpcédulával kaptak el, és koncepciós pert gyártott, tudja ki? A Szamuelyné! Úgy rikácsolt, ő volt az ügyész, a bíró intette le, nem neki kell a bírságot is kiszabni, merthogy életfogytiglant kiabált. A REF után ment el. Persze, válaszolta, Ausztrián át az USA lett a végcél. Csak úgy átment a határon? Útlevelet nem adtak, mást nem tehettem. De az a hat év az nagyon sok lehetett! Vegyen egy könyvet, benne van, hogyan éltem túl. Igaz benn nem bántottak, de a szegedi REF-es, meg a tanúnak jelenlévő párttitkár teljesen szétverték a koponyám, hátulról ütöttek le, egy hónapig eszméletlen voltam. Ha nem emigrálok, talán még megöltem volna őket, tudom, hogyan kell bánni a fegyverrel, mindegyikkel. A Rákosi külső meg belső ellenségtől is védette az országot. Az osztrák határzárnál szolgáltam le a kettőről három évre emelt sorkatonaságot, ismertem minden bokrot, gyalogátjárót. Akkor ez az osztrák iránynak a magyarázata, tudakoltam, és még egyszer belelapoztam a könyvbe. Önköltség? Hatszáz. Akkor nagy példányszámot nyomtak, ugye? Ezret. Bocsánat ott látok egy ismerőst, és elment. Sokat megélt, ’35-ben született, Debrecenben.