Velem mindig történik valami…A portás szó nélkül beengedett az intézetbe, a kis ablakát nem tartotta nyitva, jelbeszéddel értettem meg magam. Magamra mutattam, majd ujjal az üvegajtón túlra. Emberem bólintott, és egy hessegető mozdulatot tett, mintha türelmetlen lett volna, mert magzavarom, az étkezésében. Ebédelt, ebédidőben zavartam, egyébként zavartalan munkáját, az üvegajtón túl az előtérben, egy illetőt láttam, nyúládozott a bőrkanapén, amelyen máskor türelmetlen emberek sokasága várta ügye intézését. Betegszállító lehetett, vagy munkásember, overall volt rajta, kiskabáttal együtt. Hogy mikor máskor, hát, amikor arrafelé jártam, amikor látogatóba mentem, amikor még láthatóan telt házzal működött az intézet. Akkor az előtér teli volt várakozó emberekkel, a sorszékek egyike sem maradt szabadon, most mind üres volt. Nem dolgoznak, volt az első, amit megkérdeztem a fogadópult mögött tétlenkedőktől. Többen voltak, négyen, közöttük egy férfiember is a háttérben. A monitorok nem világítottak, egyikük evett, szendvicset, a másik szóval tartotta addig is, amíg lenyeli a falatot, a harmadik hölgynek épen elindult a programja, világosan láttam a menü rendszert, a rubrikák üresen, gondolom, aki majd hivatalosan érkezik, annak beírják az adatait. Én félhivatalosan mentem az intézetbe, nem rendeltek oda, érdeklődni kívántam vajon mi az ügymenet, előbb-utóbb hivatalos leszek. Most már érdeklődéssel fordult felém a falatozó, egy újabb harapás előtt tudakolta jövetelem okát. Kérem szépen Horváth dr.-ral lesz találkozóm, majd amikor rám kerül a sor, és nem ismerem, ő az a magas, erős testalkatú, kopasz, középkorúnak még nem is mondható orvos. Volt kopasz is, elég magas, magánál biztosan, és valóban olyan kerekded a feje, ahogyan említette. Volt vele dolgom, idestova hét éve, ő lapogatta meg a vállam, látom, amit ő lát? Negyedóra múlva szabadul az egyik műtő, vagy holnap reggel inkább, folytatta még. Életveszélyben van! Negyedóra! Jó sokára kitoltak az intenzívre, és megúsztam. Ezt meséltem, a hölgyeknek, mi lenne, ha most rosszul lennék, mert akkor nem voltam, szívem katéterezésénél jött elő a látvány. Itt lakom nem messze, ide sem tudnék jönni, mentő sem tud hozni, és még soroltam volna eshetőségeimet. Ha rosszul van, stabilizálják, aztán idehozzák, egyébként decemberre kerülhet sor önre. És ha megfizetem a sorrend megváltoztatását, érdeklődtem. Akkor sem! És növekedett a sor az utóbbi időben, igen hatszázról nyolcszázra, vallottak, és kezdtem unalmassá válni számukra. Akkor miért nem végzik el a beavatkozást, láthatóan senki nincs soron most, ebben a pillanatban, vegyenek sorra valakit. Azt nem lehet, nincs rá fedezet. És ha időközben rosszul leszek, de nem érek idejében az asztalra. Ez a kérdés értelmetlennek tűnt, a bekapcsolt monitoros hölgy kioktatott, másképpen is elmúlhatok addig, akár ő maga is, hát mit akarok.

A költségek behatároltak, én sem férek a költségekbe, és kinézett az intézetből. El is jöttem, aztán elhatároztam, elmagyarázom legközelebb az ár-költség-fedezet-veszteség struktúrát, ha nincs fedezet, ők mit keresnek a pult mögött?