Velem mindig történik valami…A nevére nem emlékszem, és nem is akarom visszaidézni, nem érdemli meg. De az eseményre nagyon is, mert amit tett, emberéletet nyomoríthat meg, tehet tönkre. Sokszor hallottam gyerekkoromban, hogy te azért vagy jó tanuló, mert az anyád tanító. Ilyen formán indokolták tanulótársaim osztályzataimat, amiért persze verekedés kerekedett, na nem a megjegyzés ténye, hanem „igaztalan” volta miatt. Legalább annyira rosszul esett, mint amikor az öcsémre vártak szüleim, és úgy ismertem meg a valóságot, hogy egyik osztálytársam az arcomba vágta, ennyire hülye vagy, nem látod, hogy „anyád” hasas. Akkor sem a hasas kifejezés bántott, hanem az „anyád”, mert én akkor még csak azt tudtam a sertés, a marha lehet hasas, és majd elleni fog, láttam is egy borjú születését, lábaira csomózott kötéllel segítettük a borjat a világra, de hogy az ember is úgy születik, fogalmam se volt róla. Majdnem tíz éves voltam, és faluhelyen laktunk. Amikor a bábaasszony megérkezett, már nem csodálkoztam azon, hogy kiparancsoltak a szobából, végül az öcsém a kórházban született meg, egy hét múlva láttam meg, és megállapítottam, hogy nagy feje van. Egy hónap múlva rám bízták teljes felelősséggel, gondozzam, mert Édesanyának vissza kellett menni, tanítani. Tanítványai sokan anyjuknak tekintették, tanácsait, empátiáját, a tanítványok gyermekei is élvezhették. Pedagógus volt, nem csak tanító, és különösen nem tanár, mint akire nem emlékszem szívesen. Másik gimnázium alakult, a tanítóképző helyén, akkor alakították ki a főiskolai tanárképzést, a tanítóképző megszűnt, gimnáziummá lett belőle. Onnan járt át hozzánk, a mi osztályunkba oktatni az új tanár. Bemutatta magát, és kijelentette nála nincs kivétel, őneki mindenki egyforma. Már itt nem volt igaza, hiszen senki nem egyforma. Tanított, magyarázott, ahogy visszaemlékszem körülményesen, fontoskodva, aztán pár óra után elkezdődött a feleltetés. Ötös, négyes, hármas stb. Mi diákok persze ugyan úgy ismertük a feleletek értékét, mint a tanár, vagy talán jobban, sokan voltunk jó tanulók, versengtünk is egymással. Hármas! Társunk sírva fakadt, mert valóban jobbat érdemelt volna, talán ötöst is. Szavát nem lehetett venni, megértettük. Legközelebbi óráján, a tanár avval kezdte az órát, hogy társunk Édesapja, tanárember maga is, számon kérte a hármas osztályzatot, mert a fia egészen biztos, hogy ismerte a tananyagot, nem mehetett felkészületlenül, ő rákérdezett. Hozd ki az ellenőrződ, és lássátok, szólt hozzánk többiekhez, mégis kivételt teszek, mert áthúzom a hármast, és beírom az ötöst. Érettségi után tíz évvel találkoztunk első alkalommal, aki tudott jött boldogan, már volt mondanivaló, család, gyermekek, munkahely, jó vacsora és a Szépasszony völgye, azoknak, akik együtt voltak örök emlék maradt. Említett osztálytársunk nem volt a résztvevők között. Tüntetően nem mentem oda a kivételt nem ismerő tanárhoz. Akkor, amikor az eset történt eszembe jutott, „tanító az anyád azért kapsz jobb jegyet”, belém izzott gyermekkoromban az igazságtalanság elviselhetetlen bélyege. Társunkra ma is részvéttel gondolok.