Velem mindig történik valami…Egyre-másra jelennek meg a nekrológok szakmai lapunkban, a minap nemrég búcsúztatott műszaki főnökünkről írt a vidéki tudósító, a pécsi. Jellegzetes fiatalkori kép díszítette a megemlékezést, és a kolléga megírt mindent, amit hallott, nem dolgoztak hosszabb ideig együtt, és távol is voltak a hierarchiában egymástól. A temetéskor nem lengett gyászlobogó, az új tulajdonosnak ő már nem volt partnere, előbb ment nyugdíjba. Az új tulajdonos képviselői meg nem fordítottak figyelmet neves elődjükre. A nekrológ fölemlítette szakmai hivatásérzetét, következetes vezetését, és mit mikor végzett el az egyetemen. Gépészkari villamosmérnökként végzett, ez igaz, majd megszerezte a gazdasági mérnöki végzettséget hozzá, ez nem igaz. Nem szerezte meg, mert a posztgraduális képzésen volt egyetemi társai vizsgáztatták volna, és mint mondta, ezeknél én többet tudok, és az első kudarc után otthagyta a képzést. Amikor ledoktoráltam, elismerő szavai felém is úgy hangzottak, tudod az én elvárásaim a te teljesítményednél, amit doktori végzettségedért tettél magasabbak. Kétségtelen többet tudott a gyakorlatban megszerzett ismeretekből, az emberi kapcsolatok hálózatából, a hierarchián történő följebb jutás rejtelmeiből. A posztgraduális képzés azonban nem ezekről a dolgokról szólt, hanem sok másról, amik az ő korabeli egyetemi képzés anyagába nem fértek be. Fiatalként hamar kapcsolatba kerültem vele, vezetőként rájött, hogy közvetlen beosztottjai másképpen értelmezik a szakmai feladataikat, és a teljesítési határidőket, mint ahogyan ő elgondolta. Nem azért, mintha nem egyértelműen adta volna ki utasításait. Egyértelműek voltak azok, de a kollégák egyéniségüket is belevitték a megoldásokba, a határidők, pedig szűkek voltak. Szakmai titkára lettem, jegyzőkönyvet vezettem megbeszéléseikről, és pontosan rögzítettem mindent, ami elhangzott. Emelkedett az ázsióm, mert beosztottjai nem egyszer jöttek megkérdezni, mit is akart a főnök? Kiválasztásomban nagy szerepet játszott, az érdi fagylaltozó, ahol Budapestről hazafelé jövet, a gépkocsivezető már magától is tudta, megállunk. Rossz helyet választottunk magunknak, mert pont ott csak kiszolgáló hozhatta a kívánt fagylaltot, süteményt, pultról nem lehetett választani, sem a pult melletti pénztárnál fizetni. Főnököm nem szokott hozzá a fölállítgatáshoz, és elkezdett „hogyhogyozni”, a fölszolgáló ragaszkodott álláspontjához, ettől, pedig dühbe gurult. Hozzon nekünk négy pohár friss csapvizet, kértem, a pincér rövid idő alatt fordult és, na mibe kerül a csapvíz kérdésemre, semmibe volt válasza. Megvettük a pultnál a fagylaltot, elnyalogattuk, kocsiba ültünk, másnap hívatott, és közölte én leszek a titkár, mert jó benyomást tettem rá slágfertig viselkedésemmel. Később voltak mások is titkárok nála, de a színvonal csökkent, már ami a titkár megítélését jelentette. Így kell karriert építeni, gondoltam akkor, de az élet figyelemre intett, jobb a szakmát is szeretni, tudni, figyelni a változásokat, észrevenni, mikor fölösleges az ember, időben, békességgel távozni.