Velem mindig történik valami…Kikérdeztem, és őszinte válaszokat vártam. Két, három alkalommal találkoztunk, karján egyre nagyobb, gyönyörű gyermekével. Egyedül maradt, sokan hozzá hasonlók, nem kért, de adtam neki, négyszázat. Kistermetű, cseppnyi asszonyka, kislánya úgy bújt hozzá, tudta tőle kap mindent, de elsősorban szeretetet. A mai napra valót még nem sikerült összegyűjtenie, ha összegyűlik, elmegy szállásadójához, és elvégzi a kiadott feladatot. Az öregasszony nem szereti, kutyamód bánik velük, de van szállása, nem az utcán kell aludnia. Székelyföldről jött át hozzánk, az ottani nyomor után nálunk megelégedett, bár sok bántódás éri, mint mondja az autós fiataloktól, akik durván kergetik el, ha a kereszteződésben, amikor piros a lámpa, a lehúzott ablak felé nyújtja vékonyka karját. Három hónapot tartott a házassága, férje minden pénzüket a nyerő automatákba fektette, ha nyert, eldorbézolta, ha veszített, megtalálta a család számára félretett pénzt, és újra csak játszott. Az öreg szállásadó asszony jelentette a kiutat, ellátja, takarít, mos, kertet művel, de a szálláson túl, ami nagy segítség semmit nem kap. Kétezret gyűjt össze, abból fedezi megélhetésüket, semmi szenvedélynek nem rabja. Az én négyszáz forintom hiányzott a kétezerhez, hazafelé indult. Kislányát kérdeztem, mit szeretne leginkább, odabújt még jobban a csepp asszonykához, vele lenni, de ősszel iskolába megy majd, most előkészítőbe jár. Gondolataim nem hagytak nyugodni, az állatkertben, a makik, vagy fajtatársaik támogatókra lelnek, örökbe lehet fogadni őket, havi ellátmányuk biztosítása fejében. Vajon mikor találkozom legközelebb velük, hogy bizonyos összeget havonta juttathassak nekik, amire bizton számíthatnak, kevesebb megaláztatásban legyen részük, egyszer. A református templom előtt tanúja voltam egy hasonló elűzetésének, már kaptál, menj a katolikus templom elé, hangzott a lelkészi jóindulat. Elég csak egyszer adni, hiszen hetente gyűlik a perselypénz? Nem hangzott el fölhívás, hittársaink felé, keressetek elesetteket, nem kampányszerűen, szeretetből, akit bevontok a hitéletbe, ne a szegényasszony fillérjét várjátok csengeni a perselyben, ne a gazdag ifjút hozzátok ellenpéldának, magatok döntsetek, nem úgy, mint én tettem éppen az imént, az istentisztelet előtt, az igehirdetésre tartva. Volt presbiter társam hiányolt, nem látott a vasárnapi igehirdetésen, hová jársz, sehová. Nem az egyház képviselői előtt várok ítéletre, magasabb fórumon, magasabb ítélő előtt, akiből csak egy van, mint a verőcei új templomban, ahol formai okokra hivatkozva nem jelentek meg a történelmi egyház illetékes püspökei a fölszenteléskor. A formai ok, az egyház szokásos jelképei helyett, egyébként régi magyar hitvilágunkat visszaidéző, úgymond pogány hitvilágot megjelenítő, ám egyébként semmi, az újtestamentumot dehonesztáló, ám nemzetünket összetartó, újraéledő hitünket segíteni hívatott képi szimbólumok megjelenése volt. Hivatalos egyházi álláspont, emberi, mert a dolgok valahol máshol, dőlnek el véglegesen. Templomainkban egyre kevesebb a templomba járó.