Velem mindig történik valami…Látszott rajta, nagyon idős lehet. Valójában ő sem emlékezett rá, mikor lépett szolgálatba, mert nagyon régen történt. Akkoriban ö a legfiatalabbak közé tartozott, és nagyon megcsodálták, csillogó fekete öltözéke és fejfedője, élénk, sárgásfehér arca ontotta magából a jókedvet, akik körülötte megálltak, vagy csak elhaladtak mellette vidámabbak lettek, föltöltődtek a belőle áradó fénnyel. Sok mindent látott, jót és rosszat egyaránt. Büszkén állt a helyén, és nem mozdult volna semmi pénzért, mert ami körülötte történt, abból sokat tanult, megjegyezte magának, majd továbbadja utódainak. Találkozókat beszéltek meg körülötte, sőt ő volt a találkozások középpontjában, és hallotta a jó és rossz szándékú beszélgetéseket. Nem titkoltak előtte semmit, tisztában voltak vele, hogy ő nem adja tovább az elhangzottakat, nem ezért áll a helyén. Gyerekek ugráltak körülötte, összekapaszkodtak, és körbe-körbe táncolták, aztán továbbszaladtak. Fiatalok támaszkodtak oldalának, kényelmesen rágyújtottak, várták az időpontot, és a randevúra érkezőt. Sokszor előfordult, hogy nem jött el a várt személy, ekkor sajnálta a várakozót máskor pedig, az érkezőt, mert a várakozó megunta magát és továbbállt, azt gondolván már nem is érkezik meg az, akire vár, pedig csak valami megakadályozta időben való érkezését. Öregeknek segített, akik megpihentek a kalapja által vetett árnyékban, aztán továbbmentek, botjuk kopogott a kemény kövezeten. Leginkább az este beáltának örült, az ismerős embernek, aki a fényt hozta, és időnként gondját viselte, ha nem tudott lángra lobbanni. Jól bánt vele, letisztogatta arcát is, hogy a fény minél jobban áradjon szét a környezetében. Éjszaka feléje szálltak a szebbnél szebb vándorok, csillogó szárnyfedelű zúgó csodalények, mindegyikőjüket szerette, csak azt sajnálta, amikor néhányuk túl közel merészkedett világához, és aláhullott élettelenül. Vad kinézetű alakok beszélték meg hová menjenek rabolni, és félig ittas, finom emberek találkoztak össze, hogy eldöntsék, merre vigyen tovább az útjuk, messze még a reggel. Rongyos, piszkos öltözékű részegek dőltek hozzá, és szégyenítették meg, akárcsak nappal a hozzáengedett kutyák. Egyszer aztán szomorúan tapasztalta, hogy gondozója nem jött, és rá nemsokára mérőlécekkel, rajzpapírokkal fölszerelkezett csapat érkezett, eldöntötték további sorsát. Mások fogják átvenni szerepét, olyanok, akikhez nem kell mindennap kijárni a gondozónak este és reggel, hogy meghozza és elvigye a fényt. Lejárt az ideje! A szemben lévő utcában álló társait, most vette észre, már fölváltották az újak, egyszerre kapnak lángra, és bizony sokkal de sokkal több fényt árasztanak maguk körül, mint amire ő képes. Hirtelen nagyon öregnek érezte magát, ő csak pislákolt, az újak ragyogtak, belátta, betöltötte hívatását. Rövidesen megérkeztek az építők, akik az ő rombolásába kezdtek, nem kímélték kalapját, ütötték verték, és ő büszke volt arra, milyen nehezen boldogulnak vele, milyen biztos lábakon áll még mindig. Legyőzték, és most a roncstelepen reménykedik, olyan nagyon ragyogó fényű újjá válik, egyszer.