Velem mindig történik valami…Az átlag nem létezik, azonban mégis mindenki átlagon felüli, illetve átlagon aluli, vagyis nem az igazat mondom akkor, amikor azt jelentem ki, hogy valaki, vagy éppenséggel jómagam átlagos vagyok. Mennél összetettebb dologra jelentjük ki, átlagos, annál kevésbé van igazunk. Amikor néhány hónapig katonáskodtam, egyik bajtársunkat, később érkezett az első sorakozóra, talán szapora volt a széklete, de akkor ezt senki nem kérdezte meg tőle, kiképző őrmesterünk csak annyit kérdezett milyen magas, és miután meghallotta, parancsba adta álljon a sor közepére, az ő mérete átlagos. Nem tudott középre állni, mert egyikünk sem engedte, meg egyébként is vele együtt egészítettük ki a csapatot párosra, nem lehetett ő a középpontban. Csupa egyetemet végzett, a négy hónap előre nem látható megpróbáltatásait vidáman fölfogó társaság jött össze, és mi sokan voltunk, az őrmester egyedül. Társunk egy idő után megunta a helykeresést, mire az őrmester mérgében azt próbálta mondani, akkor álljon a sor végére, de melyik végére? Minden sornak két vége van, és két eleje, vágott az agyunk, mint a beretva. Oda! Társunk odanézett, és azt találta mondani, ott már állnak, oda nem mehet. Őrmesterünk ekkorra fölhúzta magát, nem törődött többé társunkkal, csak annyit mondott neki, magával külön foglalkozom. Reggel hét óra volt ekkor, a Nap már éreztette melegét, aztán egyre magasabbra mászott, a meleg fokozódott, és mi jártuk a homokos udvart, az alaki kiképzés terepét. Oszolj, sorakozz, előre, fordulj jobbra-balra, kifogyhatatlan ötletekkel bizonyította őrmesterünk, jobb lett volna, ha bajtársunk megtalálja a sor közepét. Reggeli volt, ebédre nem került sor, a leáldozó Nap sugara még az udvaron talált bennünket. Elcsüggedten, a rosszullét határán, megadtuk magunkat testileg, de az kifejezetten dühített bennünket, amikor ebédidőben őrmesterünk, vigyázzállásba vezényelt bennünket, és ő elment ebédelni. Vacsoránk volt, az ebédünket biztosan fölfalták már az őrmester disznai, a maradék mindig odakerült. Este petíciót írtunk, hallgatókkal nem lehet így bánni, kijött a politikai tiszt, aki a szemünk láttára, fülünk hallatára igazította el őrmesterünket, ez a bánásmód már a múlté, többé nem fordulhat elő. Előfordult, más formában, és beláttuk, itt mi vesztesek vagyunk. Aztán eljutott a hír századunkhoz, hogy az őrmester felesége gyermektelen és könnyűvérű, szívesen főz egy-egy rántottát az arra járó kiskatonáknak, hát még a hallgatóknak, akik úgymond képzett emberek, nem úgy, mint az ő elemit végzett, egyébként részeges és durva férjura. Tojásból volt elég, ha már elfogyott a tyúkudvarról, az asszonyhoz járók vittek magukkal, és a bosszú kiteljesedett! Az őrmester, aki mégiscsak szerette a feleségét, az egyik reggel, sorban álláskor, névszerinti létszámszámlálást tartott, az előtte fekvő papírosról olvasta neveinket, a mi dolgunk a „jelen” egyértelmű, hangos kinyilvánítása volt. A névsor végén kibukott belőle, akkor mégsem közülünk való a házasságtörő, és láthatóan megnyugodott. Soros kollégánkat egyikünk két „jelenje” fedezte.