Velem mindig történik valami…Az öregember megszédült, csak föl akart egyenesedni hajlott helyzetéből, máskor is előfordult már, de most úgy érezte, nem a szokásos esetről van szó. Bement a házába, amúgy is esteledett már, és lepihent. A szíve hevesen dobogott, időnként olyan érzése volt, hogy fölmondja a szolgálata a szíve, amely olyan régóta szolgálta már hűségesen. Igaz néha meg-megállt egy pillanatra, de aztán bepótolta a kihagyott ütemet, szaporábban vert. Hozzászokott, ez is része lett életének, már nem is tűnt föl, figyelmét sem vonta el az éppen végzett munkájáról. Ajánlották, hogy menjen el, vizsgáltassa meg magát, ő azonban rájuk sem hederített, sok volt még a tennivalója, úgy gondolta mind-mind fontosak a szíve, pedig hűségesen szolgálta a rakoncátlankodások után. Most sem rémült meg csak furcsa érzései támadtak, úgy érezte itt az idő, és szíve fölmondja a jól megérdemelt szolgálatot. Úgy is történt, ahogy elgondolta korábban, majd egyszer megáll a szívverés, utána még lesz egy kis ideje, hogy végiggondolja életét, aztán majd elveszíti eszméletét, és mély álomba zuhan, amelyből itt a Földön nem ébred föl többé. A szív megállt, az öregember visszaemlékezett gyermekkorára, visszaemlékezett családjának tagjaira egyenként, és nagyon örült, hogy akiket ismert, mert akkor még éltek, mindegyikükre szívesen, szeretettel gondolt. Nagyszülei milyen örömöt szereztek neki, amikor elmehetett velük a tanyára, segíteni, pedig őt nem is igen kérték a munkára, azért vitték magukkal, mert nem volt kire rábízni. Játszhatott volna, de ő segített, és nem szóltak rá, hogy útban van, csak hátráltatja a munka rendes elvégzését, türelemmel megkérték, menjen, játsszon inkább az árnyékos lombok alatt, majd ők végeznek a tennivalóval. Szülei erejükön fölül iskoláztatták gyermekeiket, nem kímélték magukat, reggeltől estig távol voltak, testvéreivel egymásra vigyáztak. Rosszalkodtak, bosszantották egymást, de ha mások tették ugyanezt velük, bátran kiálltak a legerősebb ellen is, és közösen küzdöttek egymásért. Szanaszét szórta őket az élet, ritkán találkoztak, jószerivel temetéseken. Akkor kibeszélték magukat, elmesélték bánatukat, örömüket, és megígérték egymásnak, gyakrabban fognak találkozni. Nem sikerült, az élet közbeszólt, de mintha most is vele lennének. Felesége gondoskodása jutott eszébe, gyermekei nevelése szinte csak rá hárult. Sokat volt távol, ám ha együtt voltak megpróbálta tapasztalatait átadni, nem lesznek örökké együtt, ezt is vegyék tudomásul, a földi élet véges. A rövid idő alatt hosszasan elmerengett unokáján, magát vélte fölfedezni benne, talán mások is így vannak evvel a dologgal, és eszébe jutott, amikor beteg volt a gyermek, az életét adta volna érte. Lassan lejár az idő, kire nem gondolt még, a saját élete, sikerei mit sem érdekelték, elmúlt, amit tett, nem bánta, nem ártott akarattal, ha igen, mások érdekében. Mennyi időm lehet még vissza, már nem is verítékezem, talán most, most van itt a vég. Hirtelen fölült, erős köhögés rázta meg, erre nem számított, de a szíve erre várt, és újból elkezdett dobogni. Az öregember fölébredt.