Velem mindig történik valami… A házam előtt éppen a kiskapunál állt meg, éppen a kiskapunál! Nem tudhatta, hogy én vagyok a tulajdonos, mikor a kaput nyitottam arrébb tolta kiskocsiját. A könnyen mozgatható, vasvázas, gumikerekű jármű teli fémhulladékkal. Ő a napon barnult le, ma már egyszer volt otthon a kocsival, a második fordulót most fejezte be, itt a környéken lakik nagy udvaros, családi házban, az egyik lakást bérli. Tizenegy, kilenc, hét évesek, egyedül tartom el őket, vagyis a feleségem nem dolgozik, nincs munkahelye. Az én szakmám szakács, de nem fizetik meg, evvel a munkával megkeresek naponta ötezer forintot, átlagban, tette még hozzá. Így ismertem meg a vashulladék kilójának folyóárát, a tiszta fém negyvenöt, a festett áru, mutatott rá egy autó leszerelt, behorpadt ajtajára, csak harmincöt. Fölemelte a lemezt, alatta alumínium rudak sorakoztak, szépen sorjában rakva, le ne csússzanak szállítás közben. Ez kábé ötven kiló, amit itt lát. Gatyaszárát lebegtette, felsőtestén, autós mellény, az a bizonyos sárga, veszélyeztetés esetére írja elő a szabályzat. Elővigyázatos, az úttesten közlekedik, rá is vonatkoznak a közlekedési rendszabályok. Teste, ahol szabadon volt, teli tetoválással. Nem szégyen ez, szabadon szerzett jövedelem hétfő óta, adózni nem kell utána, de ő fejezte be mondókámat avval, hogy nézi a TV-t, tudja, most elsejétől változnak a rá érvényes adózási szabályok. Rendes munka ez, estefelé, zárás előtt viszem el az összegyűjtött hulladékot, le a vasút melletti telepre. Szó esett még gyaloglásról, nem számolja, mennyit megy, de mire hazaér a pénzzel, nagyon elfárad. Szerencsére a gyerekekre nincs gondja, felesége ellátja őket. Ebből a pénzből lehet is, miután hirtelen szoroztam huszonöttel a napi biztos nettót. Még hallgattam volna kéretlen beszámolóját, de ő, na én megyek főnök, búcsúzással elindult hazafelé. A búcsú szavai, jellegzetesek, cigány eredetűek szoktak főnöknek titulálni, mégis nem csak a Naptól barnult friss ismerősöm. Elgondolkoztatott, és eszembe jutottak mások, akik, becsületesen szerzik meg a megélhetéshez szükségeset. Utcaseprő közmunkások, akik az eldobott decis üvegeket fölszedik a földről, és viszik vissza a boltba a betét pénzért. Még jó erőben lévő otthontalanok, akik vékony botjaikat, rendkívüli ügyességgel szúrják a szelektív hulladékgyűjtő, alig húsz centis nyílásán át a bedobott és még ép palackokba, kiemelve, gyűjtve azokat. Mások a kólás, sörös lemezdobozokat tapossák laposra, és viszik nylon szatyraikban a fémgyűjtő helyre. Munkához szokott emberek, dolgozni akarnak, meg is teszik a magukét, maguknak. A közöshöz már nem tudnak hozzájárulni, az egyenjogúsághoz kell a közösbe adott pénz. Ahonnan kivenni, mindenkinek joga van. Születésének okán! Alkotmányoznunk kell és hosszú távra! Wass Albert visszatérő refrénje, „…a kő marad…”. Még régebbről, a kősziklára építkező tesz helyesen, mondja minden élő ember méltó példaképe a „Megváltó”. Nekünk van alapunk, ősi, személytelen, maradandó elveket megfogalmazó tanunk, amiből bőven meríthetnek majd alkotmányozó honatyáink, reményeim szerint hamarosan!