Velem mindig történik valami…Ez a pasas elképesztően pofátlan, fél órával előbb jöttem, be akartam jutni, a visszamaradó jegyekből talán elkapok egyet, nem sikerült, ez meg nem elég, hogy késik, még előre is megy a színpadig. Miért álljak félre, innen is alig látok valamit, ja maga bemegy, egészen előre, hát jó. Alig, hogy bejött a művésznő, és már zavarnak, nem tolakszik, széket hurcol a kezében, de mit akar, itt a gombostűnek nincs helye, csak a menekülési útvonalat ne zárja el, akkor inkább menjen. Nahát, igaz hogy idebólintott de, hogy elém üljön, ezt nem gondoltam volna. Végre egyszer jó helyet sikerült elkapnom, közvetlenül a színpad előtt, de mégsem, mert ideül az orrom elé, és itt is marad, a széket nem véletlenül hozta. Mégsem lesz nyugtom, ez az illető idetelepszik mellém, pedig alaposan ránéztem, úgy látszik, nem érti, mit jelent, ha én alaposan odanézek. Ez eddig mindig bejött, ennél az illetőnél nem, nem látja a nyakamba akasztott bilétát, én nem akárki vagyok, nem véletlenül ülök itt, éppen a művésznő közelében, már most izgulok, hogy időben kimenjek a csokorért, amit majd odaadok, ezt sem tudja, mert mellém ült, micsoda egy ember! Ilyen, vagy hasonló gondolatokkal terhelhették agyukat a melegben a méltatlankodók, joggal.

Valóban fölkaptam egy összecsukható pótszéket, és határozottan haladtam előre a teli sorok között, és miután elértem a színpadig, a mögöttem lévő hölgyre elnéző pillantást vetettem, a mellettem ülő öregúrhoz szorosan ülve, foglaltam el a helyemet. A színházigazgató elnézését kérte, most éppen nem tud intézkedni, de majd a helyettese, aki nem volt telefon közelben, de a titkárnővel megegyeztem, természetes, kapok tiszteletjegyet, adósaim, ingyen használják hosszú hónapok óta a fiam, még nem értékesített garázsait, jó helyen, átellenben a színházzal, a Csukás/Hoffmann ház alatt. Nem kell hát jegyet vennem, mert már mind elkelt, napokkal ezelőtt, és nem kell sietnem se, a helyem biztosított.

Kerek nyolc órakor a bejáratnál az illetékes közölte, a színházigazgató úr, és helyettese így szoktak eljárni, megígérik a tiszteletjegyet, de előre nem szólnak, hogy tegyenek ki „Foglalt” feliratot, és mennyit, ma este egy sincs! Nem baj, bemegyek, és bementem! Aztán elkezdődött az est, Edith Piaf, francia szlengben, a kis verebecske, életének története, Vári Éva remeklésével. Minden, ami lényeges, gyerekkora, csavargásai, utcai énekelgetése, fölfedezése, a nagy kortársak és általa fölfedezettek megnyilatkozásai, drogok, és alkohol, a nagy szerelmek, és az igazi, a nagy barátságok, és az egyetlen, az utolsó férfival, kivel házasságot kötött, és csodálatos sanzonjai, dalai. Sokadik előadás, a kíséret odaadóan szolgálta Vári Évát, a színésznő minden rezdülését figyelve. Zongora, harmonika, hegedű, dob! Tudom, a színpadról a fények miatt nem látja a művész hallgatóságát, de az volt az érzésem, hogy az est nekem szólt. Folyamatosan, két órán át, élveztem hol éberen, hol szemlesütve az ugyancsak pici asszony, csodálatos játékát, énekét. Sírását és nevetését mintha nekem küldte volna Vári Éván keresztül az életet olyan nagyon szeretni tudó, utánozhatatlan Edith Piaf.