Velem mindig történik valami…Nem volt mi tennie, vagy útra kel, vagy éhen hal többi sorstársához hasonlóan. Az utóbbit választotta, megpróbálta a lehetetlent. Keresett magának egy társat, másod magával jobban boldogul majd a hosszú úton, amit előre még nem is látott. Átjutott a testvérei, rokonai sokaságán, akik mind eleséghez akartak jutni, de mindhiába. Egyre-másra látta pusztulásukat, és úgy gondolta jó döntést hozott. Megállapodtak a társával, hogy nem sokat teketóriáznak, mivel ismeretlen tájak felé kell haladniuk, a Nap járását követik majd, eddig is ahhoz igazították életüket. A lemenő Nap fénye után, a nagy hőség csillapodtával keltek útra. Egyikük haladt elől, majd őt követte a másik, amikor az elől haladó elfáradt a figyelésben, helycserét hajtottak végre, és kitartóan haladtak. Tudták nem áll sok nap a rendelkezésükre, az éhezést nem fogják sokáig bírni, összeszedték hát minden erejüket. A felkelő Nap igazította útba őket, jól tartották a kijelölt irányt, a meleg, és az erős napsugár elől árnyékos helyre húzódtak, és pihentek, várták az újabb naplementét. Eltelt hát egy éjszaka és egy nappal elindulásuk óta. Újból erőre kapva folytatták a megkezdett utat, a föl-föltámadó szél sem akadályozhatta őket, mert elhatározásuk nagyon erős volt, életben akartak maradni. Az erdőn túljutottak, újabb füves részen haladtak át, ami kihaltnak látszott, egyetlen pihenő jószágot nem vettek észre, tovább kellett haladniuk, erejük végéhez közeledtek. Eddig semmi nem akadályozta útjukat, ám lassan változni kezdett a vidék. Eltűnt a zöldellő mező, és szemük által nem szokott szürkeséggé változott minden. Eszükbe jutott, hogy miért indultak el, és elhatározásukhoz tartották magukat, tovább, tovább, akárhová is jutnak. A Lyceum templomban a szemeszter utolsó Liszt Társasági összejövetele után, baráti beszélgetésre ültünk le az egyik kávézóban. Ismét eltelt az év, újra tervezgettük nyári kirándulásainkat. Ki marad itthon, mert idén Pécs a társasági kirándulás célpontja, mi leszünk a vendéglátók is, nem csak résztvevők. A vendéglátás kötelezettségekkel jár, jó, ha előre tudjuk, ki milyen feladatot vállal, ha úgy adódik, ki helyettesítse. Budapesti, soproni, szekszárdi, szegedi barátaink igazán kitettek magukért, nem vallhatunk szégyent. A szokásosnál később kezdődött az orgonakoncert, a zeneiskolák növendékei és tanáruk ismeretlen műveket adtak elő, Liszt legkorábbi orgonaműveiből, és a jövőt hordozó idős kori darabokból. Természetszeretet, vallásosság, korszerűség, mind-mind új, az akkori korszellem által meg nem értéssel párosult Liszt orgonadarabok, ma élőbbek a maiaknál, még eléggé ma sem földolgozott hangzásvilág, zengett a templomi orgonán. Örömteli koncert után jól esett a beszélgetés. Itt ismerkedtünk össze a két farkaséhes baráttal. Először a szomszéd asztalt látogatták meg, de a társaság nem sokat foglalkozott velük, menjenek tovább, azaz jöjjenek mihozzánk, amit meg is tettek. Éhségük, már vért kívánt, és útjuk végén meg is akarták szerezni, támadtak. Támadásuk lett a végzetük, egyiküket asztaltársam, a másikat én csaptam agyon, a homlokomon!