Velem mindig történik valami…Itt van Imre a kapunál, engedd be légy szíves. Hogyne engedném, olyan régóta ígérte, jön, és most itt van. Mintha most ment volna el, otthonosan nyitotta a kiskaput, jó erősen megöleltük egymást mindkét oldalról. Kinn, vagy benn, inkább kinn, és indult a belső lépcsőn lefelé valóban, mintha otthon lenne. Megörültünk egymásnak, és egy fél óra sem telt el, már mennie kellett, Itt konferenciázik Pécsett, beugrott, késedelmes látogatását indokolta, és érdeklődött, találtam további osztálytársakat, aztán elmondtam igen, kit, miről beszéltem vele, hol találkoztunk, mit tevékenykedik. Nem baj, ha öten leszünk, akkor is találkozunk, elvégre, akik összejövünk, mindannyian jól megvoltunk a középiskolában, és újból eszünkbe jutott egy-egy történet, egymásról. Amire én emlékeztem arra ő nem, és fordítva. Az általam fölkeresett osztálytársunk a Műegyetem régi épületének alagsorában dolgozik, kísérletezik, tanít, doktorandusokat irányitgat. A régi épület nagyon híres volt a mi számunkra, mert ott kezdett minden első évfolyamos, és ott ismertük meg a nehezén már túljutott kollégákat, az alapszigorlatokon túl lévőket. A szigorlatok vízválasztók voltak, a szigorlatokon a professzorok előtt kellett számot adni átfogó ismereteinkről. Nem tudásunkról, ismereteinkről! A szigorlatok sokszor túlmutattak a mindennapokon, sokszor a szigorlatokon kaptuk meg a tudást. Szegény diákok mi mindenen mentünk keresztül, amíg nagyhírű professzoraink elmagyarázták azt, amit mi nem tudtunk, mert ők a tudást és nem az ismeretet tartották a fő erénynek, és ezt a tudást a szigorlatokon nagy türelemmel osztották egészen addig, amíg észre nem vették a szemünk csillogásából, beugrott valami, ami aztán örökre megmarad. Akkoriban nem tesztlapokat kellett kitölteni, amiket aztán a tanársegédek értékeltek, hanem szóban elmondani, és a szobában lévő táblára fölvésni az általunk helyesnek tartott szakismereteket. Nem számított az idő, abból is volt elegendő, professzorainknak sokirányú elfoglaltságaik ellenére a szigorlatra mindig bőven tellett. A kinn lévők aggódva várták mikor jelenik meg a bennlévő, és főleg milyen arccal. Rá volt írva, átment, vagy sem, szólni nem kellett. Bezárták az egyetemi vasveretes kapukat, a gondnokok elhagyták az épületeket, de a szigorlatokat ez egyáltalán nem zavarta. Amíg az aznapra berendelt kolléga is át nem esett a szigorlaton, addig tartott a nap! A kapuk bezárva, maradt a kerítésugrás. Az egyetemet körbejáró rendőrök, akit elsőként észrevettek, hogy az utcai oldalon ereszkedik lefelé, megtudakolták, hogy szigorlatról van szó, aztán számlálták, mennyien lehetnek még benn, mert a nagyon későn kimászókat már meg is motozták, mert ki tudhatja, nem szigorlatozónak tünteti föl magát a betörő is. Az éjféltájt kijövőt kérdezés nélkül vitték a rendőrőrsre. Ezt akartam még Imrének elmesélni, mint jó sztorit, őt nem az egyetemre sodorta a szél, előbb megtapasztalta az életet, mint mi, akik öt évet még ráhúztunk a gimnáziumi évekre. Meg azt, hogy professzorunk a rendőrőrsön kötött ki, mert nem hitték el az öregnek, hogy diák!