Velem midig történik valami…A tágas előteret szirénahang töltötte be. Az agyba hatoló, éles hang előparancsolta a személyzetet, valamit kellene tenni, tanácstalanok voltak. Körbeszagoltak, tüzet, vagy füstjét nem érzékelte senki, szakmai hozzáértőt keresnek, határozták el. Ketten is elindultak, másfelé, nem ismerték a szakszemélyzet tartózkodási helyét, Gyorsan távoztak, fülüket befogva haladtak el az őrületes zajt adó sziréna alatt. A betegek is kifelé szállingóztak, ez a zaj elviselhetetlen. Ideggondozóban különösen. A tűzzáró acélajtó bezáródott, a személyzet nem találta a kulcsát. Már-már pánikhangulat kezdett kialakulni, mire a kis üvegszekrényből előkerült a páncélozott ajtó kulcsának másodpéldánya. A főnővér dicsőségesen járatta körbe tekintetét, na lám ő mégiscsak tud olyat, amit más nem. Kifelé igyekeztünk a külső folyosóra, megvárjuk, hogy elállítsák a szirénazúgást. Hirtelen senkinek nem volt sürgős a főorvos úrhoz való bejutás, pedig előtte azon perlekedtek, ki következik, a főorvos úr késett, intézetet is vezet, és ez idáig értekezett. Én elnéztem az időt, kerek egy órával előbb érkeztem. Egyszerű asszony ült mellettem, láthatóan házi szabású kosztümben, időnként a szemét törölgette. Allergiára gyanakodtam, és vigasztalni akartam, megosztva vele saját problémámat. Nem, nem az allergia, hanem a baja miatt siránkozik, meddig kell még ide járnia. Pedig azt mondták nekik, hogy legföljebb egy-két évet élnek az olyan betegségben szenvedők, mint az ő gyermekük. Most huszonhét éves, törpenövésű, szellemi színvonala a csecsemőkét nem haladja meg. Még mutatta is a kezével, mekkora, lehet a beteg gyermek. Nyolcvan centit saccoltam. A sziréna még működött, pedig itt volt a szakértőkből két személy is, utat engedtünk nekik, szétnéztek, és megállapították, a tűzjelző sziréna hibásan működött, az automata bekapcsolt, visszamennek a központba és tesznek ellene. Addig legyünk türelemmel, és az acélajtók mellett fekvő ék alakú fadarabokkal kitámasztották az ajtókat, biztosak legyenek benne, hogy nem záródnak ismét. A folyosón az asszonyka tovább mesélte kálváriáját, mennyire szeretik gyermeküket, hogy már hamar kiderült a ritka betegség, jószerével a szüléskor, mert a gyermek erős, fekete, sűrű szemöldökkel született, a nagymamának is ilyen a szemöldöke, még örült is, amikor meglátta az újszülöttet a kebelén, a hasonlatosság miatt. A diagnózis azonban elkeserítette a családot, másik gyermeket nem vállaltak. Várták gyermekük halálát. Mindent megtettek érdekében, kapjon meg mindent rövid élete során, tejben-vajban fürösztötték. Éjjel nappal felügyelik mind a mai napig, nem önellátó, férjével és a nagymamával állandóan vele vannak. És a férje elviseli, kérdeztem. Nagyon szereti, elviseli azt is, amikor rájön a rosszullét, amikor a fenekén ugrálva össze-vissza veti magát, pedig, ha fogják a kezét, rendesen tud járni. Már huszonhét éves, képzelje el, de most is megkap mindent, sajnos idegileg már nem bírjuk a párommal, pedig higgye el, a saját életünknél jobban szeretjük szegényt. Csak a Jóisten tartson meg bennünket, amíg életben van!