Velem mindig történik valami…Nagyon félt, lehet, hogy most véglegesen haszontalannak nyilvánítják. Gazdája a féltetős garázs alatt gyűjti a fölösleges, vagy már használhatatlan eszközeit, szép kupac halmozódik mögötte, aztán még egy válogatás, és a szeméttelepre kerülnek, ahol sorsuk nem kétséges, megsemmisítés vár rájuk. Megkopottan, de tíz év óta szolgálja gazdáját, nem eredeti voltában, muskátlis edényeket tart, a fonott részét eltávolították, keresztbe helyezett lécek biztosítják, le ne essenek. Nagy, néha az erős szél forgatja le róla a szépen virágzó, különös illatú növényeit. Mostani gazdája tíz éve talált rá, egy szemétdomb tetején, egyedül volt, társait már elvesztette. Azért is került a szemétbe, egyedül nem tudták hasznosítani. Pedig ha tudták, ismerték volna sorsát nem így bánnak vele, mert nagyon sokat megélt, megjárta szinte az egész vidéket. Amikor kicsi palántaként helyet kereset magának a Nap felé igyekezve, sok ellensége akadt, de szerencséje volt, jó helyre hullatta magját az édesanyja, jó talajba került, és túlnőtt társain. Aztán attól tartott, vastag, szürke törzse miatt idő előtt a favágók fejszéje alá kerül, de mégis megkegyelmeztek neki, és ő lett az erdő legszebb fája, hozzá igazították lépteiket az erdészek, az ő törzse viselte a jelzéseket, alatta tanácskoztak az erdőjáró emberek, merre folytassák útjukat tovább. Száz évig élt az erdőben, és amikor a favágók először belehasítottak törzsébe, úgy gondolta nem bírnak majd vele, és kinn maradhat élete végéig a természetben. A favágók megkínlódtak vele, és túladtak rajta, szerencséjére nem a tűzifa kereskedőnél kötött ki, hanem a faművesnél, vastag pallókra fűrészelték, és sokáig várt, amíg az élet végképp kihuny belőle. A pallókból aztán négyzetes lécek készültek, és újszerű széket gyártottak belőle, levehető, tisztítható fonott ülőkét kapott, és beköltözött egy nagy házba. A háziúr, az asztalfőn őt használta, nagy becsben tartotta, kényelmesen elhelyezkedve mondta az étkezések előtti imát. Száz éve ennek. Háborúk jöttek, elhurcolták a gazda családját idegen tájra, ám tőle nem vált meg, ő emlékeztette a régi, hagyományos, nyugalmas életre, magával vitte mindenhová. Amikor unoka született lekerült róla a sásból font ülőke, és a kicsik oldalába kapaszkodva csúsztak vele ide-oda, így vigyázott rájuk, amíg nem tanultak önállóan járni. A gazda halála után így használták gyermekei, majd új bútorok kerültek a házba, kitették a szemét tetejére, majd jön a tél, eltüzelik. Mostani gazdája szeme megakadt rajta, jó is volt, hogy egyedül maradt, befért az autóba, és új szerepet kapott. Új gazdája fényálló festékkel vonta be, mondta volna, ha értik egymás szavát, jobb lett volna a lenolaj, az élteti legtovább kiszáradt testét. A második átválogatás kezdődött, rajta van a sor újfent. Szégyellte magát, nem nézett ki jól, a napégette festék csúnyává, repedezetté tette. De anyaga egészséges, szú nem rágta, kemény, mint új korában. A gazda fölemelte, és egy lábra ejtette, ahonnan úgy pattant föl, mintha rugó lökte volna, és a gazda kiemelte az elszállításra várók közül. Örült, jövőre kétszáz éves lesz!