Velem mindig történik valami…Van lakása, van nyaralója, van megfelelő nyugdíja, és bekerült a malomvölgyi szociális otthonba. Van lánya, van unokája, van barátnője, és senki nem vette magához, ő sem akart senkit maga mellé, megtehette volna. A lánya Pesten lakik, a pesti unokája még neveletlen, a másik felnőtt, házasodni készül, komoly kapcsolata van, az egyik szobájában jól meglettek volna, albérletre nem költenek, mellette vannak, ha szükséges, naponta találkoznak, vigyáztak volna rá, mindkét fiatal komoly, állásuk van a nehéz mai világban. Nem kellettek, mondván tud magára vigyázni. Pedig nem tudott! A föltúrt városban akadtam vele össze véletlenül, napközben, elindult maga sem tudta miért a rettenetes, akkor még zivataros júniusban, egyedül. Nekünk az utolsó felmenő rokonunk, rendszeresen látogattuk a lakásán, kéréseit maradék nélkül teljesítettük, ritkának találta a látogatásokat, ha ott voltunk tele volt panasszal, egyedül érzi magát. Váratlanul jöttek telefonhívásai, magas a vérnyomása, szédül, menjünk, nincs ott senki vele. A szociális otthonban jó társra akadt, aki megszokta az ott élést, észrevétlenül segíti tanácsaival. A szobájuk fekvése ideális, reggel egy rövid napsütéses időszak után a kertbe nyíló kijáraton át díszbokrok, lombos és tűlevelű fák környezetébe lépnek, ha kívánja, kísérővel mehet jó levegőt szívni, az egészségügyi felügyelet biztosított, a gondozók kedvesek, türelmesek, a főnővér hosszú ideje dolgozik ebben a környezetben. Panaszai hallatán megismertem az ott dolgozókat, és csodálattal adóztam szemléletüknek, családtagok a rájuk bízott idősek, és fiatalok. Mert fiatalok is vannak szép számmal, szellemileg testileg elmaradottak, szomorú, ám önállóan nem élhetnek, gondjukat kell viselni, szeretteik szükségből döntöttek az otthon mellett. Lelkiismeret furdalásom van, nénénk panaszai napközben eszembe jutnak, magam is helyeseltem elhelyezését. A józan ész diktálta! Igen, állandó segítségre szorul, mi sem vállaltuk, lehet, nemsokára ránk kerül a sor. Nem javultak a szívemről szóló leletekben foglaltak, nem is várhattam, hiszen az egyetlen visszafordíthatatlan folyamat a világmindenségben az élet. Reggeli kávém mellett tűnődtem, kinn a vágásra érett fűben egyik rigónk kapdosott, láthatóan céltalanul valami után. Máskor a gilisztákat rángatja a talajból, most előrecsapkodó csőre, bizony a semmiben zárult össze. Esztelen ez a rigó, mit művel, a szúnyogok nem a fűben, hanem az árnyékos levelek alatt pihennek, följött a Nap, nem látja, igazítottam a gondolatomon, egyszerre csak fölröppent és eltűnt. Még egy-két szem keksz, és napindító kávém elfogyott, ellötyböltem a csészét, majd bekerül a mosogatógépbe, és természetesen, kíváncsiságom kielégítése okán megnéztem, mi a csudáért végezte a rigóasszony a szokatlan fejmozgást.

Ahogy a füves részhez értem minden megvilágosodott, a madár tette a dolgát, ésszerűen, mert a fűszálakról csipegette le a reggeli harmatot. Nézd a madarat, szól az Ige, semmije nincs, és mégis van mindene! Nincs gondja, az ő dolga az élet, és addig, amíg él, nem a mindennapokon aggódik, hanem megéli az életét.