Velem mindig történik valami…Tessék aláírni a receptet, így nem tudom kiadni a gyógyszert. Valóban nem írtam alá, azonnal. Aláírtam. Itt is tessék aláírni, igen, azonnal, és odafirkantottam legminiszteribb kézjegyemet. Egy kampószerű jelet. Munkatársaimtól tudom, hogy kampó, ők nevezték el így ezt a furcsa firkantást, aminek csak annyi jelentősége volt, hogy a napi posta kiszignálását láttam el evvel a kézjeggyel, miután megállapítottam melyik szervezeti egységhez továbbítom a beérkező okmányt, a többi a titkárnő dolga volt, ő vezette a postakönyvet, adta tovább a kollégák felé. Csókolom, jaj, ne tessék haragudni, nem vettem észre, kivel van dolgom, mentegette magát szegény. Azonnal hozom a gyógyszert, és elsietett a receptemmel. Pillanatba sem telt, már visszaérkezett, és rám nézett szép, sötét szemeivel. Most én lepődtem meg, ha nem néz rám, bizony nem ismerem föl régi panelszomszédunkat, aki a mellettünk lévő lépcsőházban gyerekeskedett, játszott az enyéimmel. Asszonyként kicsit fölszedett magára, nem ez a kép maradt meg bennem róla. Annyira fáradt vagyok már, szinte, mint a gép, ami se lát, se hall, ránézek a receptre, a fejemben már az jár, ha alá tetszett írni, hol is találom meg, merre induljak, hátul a raktárrészben vannak a ritkább szerek, gondolatban a fiókot húzom, aztán vissza. Kassza, és jöhet a következő ügyfél. Ez volt az utolsó doboz, akik hátul vannak, megint nem vették észre fogytán a készlet. Hogy vagytok, kérdeztem őszinte, érdeklődő szándékkal. Rengeteget dolgozom, Gábort nem fizetik, három hónapos próbaidőn van, nem mer szólni a művezetőnek, attól tart kitelik az ideje, ha szól a pénzéért. Tessék elhinni, én tartom el a családot, múlt hónapban kétszázezret vittem haza, de nem volt szombat, vasárnap, váltott műszakot vállaltam, túlóráztam, szabadságomat egy részét pénzre váltattam, így jött össze a kétszázezer. Gábor egy évet nem dolgozott, nem kapott munkát, az előző vállalkozó semmit nem fizetett neki, ha akarja, perelje, evvel bocsátotta el. A lányunk szeptemberi beiskolázása, ötödikes lesz, ötvenezerbe belekerül, azért is vállaltam el mindent. Hát persze, hogy otthon lakunk, ennyit tudnak a szüleink segíteni nekünk. A testvéreméknek az albérlethez adnak valamennyit. Örökké szapulom Gábort, kérje a pénzét, úgy jár majd, mint korábban. Nincs is bejelentve, faggattam tovább. De igen, de nem mehet el betegszabira, elküldik, ha letelik a próbaidő. Nekem sikerül egy-egy hétre kiíratni magam, rendes a háziorvos, többet én sem vállalhatok, a táppénz ugye kevesebb, mint a munkabér. Elképesztő, hogy mennyi ideig tart a kiszolgálás, szólalt meg a mögöttem álló. Megfordultam, az idősebb úr állta a tekintetem, én meg az övét. A másik kiszolgálóablaknál senki sem állt. Ugye kiszolgálja az urat, tettem fel a költőit. Hogyne, már szóltam is az úrnak, de ragaszkodik a sorszámhoz, amit húzott bejövetelkor, és az nem az én ablakomhoz szól. Tapogatós üveglapon választhat a belépő, recepttel érkezett, vagy recept nélkül, a gép a szerint irányítja a kuncsaftot az egyik, vagy másik ablakhoz. A türelmetlen úr nem jól választott, ám ragaszkodott elnézéséhez.