Velem mindig történik valami…Házakkal körülfogott udvarba értem, asztal mellett négyfős társaság beszélgetett, kettőjüket ismertem, de csak négy szék volt az asztal körül. Szervusz-szervusz után továbbmentem, és leültem az egyetlen padra, várakozásra kényszerülten. Kikapcsoltam, átadtam magam az udvar varázsának. Háztetők magasába nyúló selyemakác kereste a délelőtti fényt, az udvar teljes árnyékba borult. Hátradőltem a padon, fejemet belemélyesztettem a mögöttem burjánzó bokorba, élveztem a növény illatát. A kis kert járórésze téglákkal fedett, közöttük megtelepedett a moha, a zöldes csíkok még kirajzolták a téglaformákat. A pad előttieken, mert éppen úgy fordították, múlt század eleji évszám, az előállítási hely a másikon. Több mint száz éve került hát helyére a tégla, vagy a véletlen hozhatta, amikor felújították mai formájára az udvar belsejét, merengtem, és tovább nézegettem az évelő virágokat, a virágágyást körbefoglaló ferde fél téglákat. A gondolat tovább úszik az emlékezetbe, ilyenszerű, csak jóval nagyobb udvaron sétálva körbe-körbe magoltuk a memoritert. A szerzetesek, akik korábban lakták a templomfallal, az egyházi iskolával és a szerzetesi cellákkal teleépített másik két oldal vonta határok között sétálgattak az elmélyülés időszakában. Számunkra már kollégiummá változtatták, az udvarát nem bántották, a szerzetesekkel távozott a vallásgyakorlás, mi reggeli tornára jöttünk le ide a gesztenyefák alá, a négyszögben a falak mellett lerakott téglákon futottuk le a torna előtti bemelegítés kötelező két körét. Ide röpült hirtelen gondolatom, milyen régen is volt az valójában, mennyi minden tennivalót szabtak a számunkra reggeltől estig. A kimenő másfél órája oly hamar elszaladt, és a késést, kimaradást szigorúan büntették. A legenyhébb egy hét kimenőmegvonás, a legsúlyosabb az eltávolítás. A kettő között kaptam a büntetéseket, hogy miért nem is fontos, de a büntetések következetesek voltak, ha stúdium alatt társaimat ismételten zavartam, kimenőmegvonás egy hétre, ha az egy hét alatt ismételten úgy viselkedtem a hazautazás megvonása következett, megszoktam az ordét, karácsonyra hazautazhattam. És elolvastam a „Falu jegyzőjét”! Érettségire készülve legszívesebben lenn az udvaron a téglákon járva, tanultam a verseket, idézeteket, én csendben, mások mormolva. Csőrepedést javítani küldtek egy embert, egy segédmunkást, aki kiássa a gödröt, aztán ha a gödör kész, hozzá lehet férni, majd jön a szakmunka. Nagy feladat volt egy ember számára a csákány, ásó forgatása, emberünk becsülettel végezte dolgát, időnként csendben megpihent. Egyikünket, a mormoló közül megszólított, nem úgy mormol, ahogy a költő gondolta, és elnézést kért a szólásért. Miért viselkedik ilyen tisztelettudóan? Hamarosan körbeálltuk segédmunkásunkat, akinek lassan megeredt a nyelve, és azon túl, hogy helyesbített, előadást tartott a költőről, kortársairól, a korról, költőtársaival folytatott levelezéseiről. Kivirult, majd bocsánatot kért, és tovább dolgozott. Egyetemi tanár volt Debrecenben, ’56-os!