Velem mindig történik valami…Sok eső hullott az idén nálunk az országban, és a hírközlés segítségével, most nem lenne helyénvaló a jóvoltából, kifejezés, láttuk azt a iszonyatos mennyiségű vizet, ami „..zúgva, bőgve törte át a gátat…”, és az emberek saját magukra és egymásrautaltságát. Volt, aki a rettenet után a következőt várta, veszteni valója csak az élete maradt, mást elvitt a víz. A testvérem részt vett katona korában abban a nevezetes tiszai árvízi védekezésben ’970-ben. Legutóbb, amikor találkoztunk, szó esett arról, hogy ő, aki egyébként víziszonyban szenved, félelem ide, félelem oda a parancsot teljesíteni kellett, egymás kezét fogva bajtársaival, nyakukban egy-egy idős emberrel gázoltak, és nem tudták hová kerül a következő lépés, mélyebbre, vagy a biztonságosabb magasabb helyre. Nem lehet elmondani, a szó kevés hozzá, mennyire félt akkor, és annak a hatását a mai napig hordozza, lelkében. Talán a mai hőség juttatta eszembe ismét az árvizet és a félelmet, második szomszédunkban éppen az imént bújt ki a gumimedencéből egy hölgy, hozzánk hallatszott, milyen jól esett neki a fürdőzés. A biztonságos fürdőzés. Talán tíz köbméter víz lehet a medencében, mi az a rengeteghez képest, a felhőszakadásban a hegyről lezúduló vízhez képest, itt mindjárt a közelünkben, ahol pataknak, folyónak nyoma nincs. Mitől féltem magam, életemben sok dolog történt velem is, volt már halálfélelmem, de amikor elmúlt valahogy nem hagyta azt a nyomot bennem, amit a bátyám szavakkal nem tudott kifejezni, de átélt. A Balatonon partján, az északi oldalon, Vonyarcvashegyen nyaralt a család nem egyszer. Részben önellátóak voltunk, az ebéd várt ránk, ha visszaérkeztünk egy délelőtti kimozdulás után. Eveztünk, horgásztunk, játszottunk a gyerekekkel a nagy fák alatt, néha elmentünk egy sétára, be a faluba fagylaltozni, körbenézni a vidéket. A szentgyörgyi dombtetőn van egy szép kis kápolna, egyik utunk oda vezetett. A tájékozódás roppant egyszerű, a vasúti töltésen végigmenni, és ott is vagyunk Szentgyörgyön. Megmásztuk a dombot, benéztünk a kápolnába, és megcsodáltuk a Balatont, a sima víztükröt. Nem sürgetett az idő, visszafelé menet tűnt föl valami sötét nyugat felől, a keszthelyi öböl irányából. Balatoni emberektől tudtam, ez nagy bajt jelent, mert az igazi vihar mindig abból az irányból lepi meg a vidéket. Gyorsabb járásra biztattam családomat, érjünk haza a vihar kitörése előtt, a biztonságos nagy fák közé. A vihar gyorsabban csapott le, mint ahogy reméltem, és más út nem volt, mint a vasúti töltés. Eleredt az eső, és le-lecsaptak a villámok, a vasúti síneket nem kerülhetik el, a vas villámhárítóként vonzza az villamos töltéseket. Kiadtam a félelem parancsát, ne egy csoportban, hanem külön- külön, egyenként kínlódva a már zuhogó esőben, szétszóródva haladjunk, ha lecsap a ménkő, ne érje mindnyájunkat egyszerre. Legyen, akit megkímél a halálos csapás. A vihar még mielőtt visszaértünk lecsillapodott, talán a Nap is kisütött. Igen, akkor igazi félelem vett erőt rajtam,

mert az igazi félelem a mások életéért való küzdelem, aggódás, nem a sajátért.