A bátonyi nagyszülőknél mindig volt valami munka, amivel megbíztak bennünket. Különösen nagymama volt a fő munkaadó. Nem is lehetett másként, mert nagyapa és legkisebb gyermekük, Gabi nagybátyánk, aki velük lakott, napközben nem voltak odahaza, együtt dolgoztak a vasútnál. Nagyapa már nyugdíjas volt, de a munkáját nagyon megbecsülték, megbízható, alapos, felügyeletet nem kívánó, pontos munkaerőként tisztelték. Még aktív korában, ő volt a vasútállomáson a forgalmista tiszt. Piros sapkában fogadta, majd indította útnak a beérkező vonatokat.

Egyszer, a falusi iskolából az egyik úttörőőrs tagjai keresték meg, egy oklevelet hoztak neki, azért mert a Vörös Kommün alatt segítette Szyamuelly páncélvonatát gyorsan, megállás nélkül, áthaladni a vasútállomáson. Ehhez az éppen benn várakozó személyvonatot kellett a kitérőre átirányítania. Nagyapa hiába mentegetőzött, hogy neki szabályzat írja elő a munka menetét. A vonatokat a szerint kell irányítania, ahogyan a tőle két megállóval előbbre lévő állomásról az utasítást megkapja. Így cselekszik ő is, amikor az utasítást továbbítja a rákövetkező megállókhoz. Nem tett ő semmi különöset, ki sem ment a piros sapkájában a páncélvonat fogadására. Már tudott arról, hogy a Szamuelly legények össze-vissza lövöldöznek, nem számít, ki pusztul el, úgysem kérik számon rajtuk az öldöklést. Bátonyi nagyapa különben az első világháborúban vitéz Horthy tengernagy alatt szolgált, mint tengerész, résztvevője volt az otrantói csatának, amelyet a hadművészet egyik sokat emlegetett, sikeres csatájaként tartanak számon, és a tengerésztiszti iskolákban, mindenütt a világon, ismerete tananyag. Hallott a vörösök lázadásáról is, ami tengerész-tizedeléssel ért véget.

Nagyapa meg Gabi bácsi reggel elmentek, ebédelni hazajöttek, aztán újból elmentek, esteledéskor tértek haza. Én meg a bátyám, amikor otthon voltunk, nagymamának segítettünk, lementünk a pincébe valamiért, ott volt a „hűtőszekrény”, elmentünk vásárolni a kantinba, a vasút mellett lévő telepről, bányaácsolat rönkökről lehántott kérget gyűjtöttünk a disznóólba tüzelőnek. Disznót nem tudtak már tartani, nem érte meg, és egyébként is államilag betiltották a magánházaknál a disznónevelést. Az elvégzett munkáért fizetséget kaptunk, egy napi munkáért egy forintot.

Azt szerettük leginkább, mikor nagymama megkért bennünket, húzzunk vizet a kútból, ami az udvarukban állott, közvetlenül a fáskamra és a pincebejárat mellett. A kút úgynevezett kerekes kút volt. Nagyon nehéz favödör lógott a láncon. Amikor a hajtókart kiakasztottuk a vödör egyre gyorsuló mozgással haladt lefelé. A hajtókar iszonyatos sebességgel forgott, mígnem nagy csobbanással a vödör elérte a vizet, ami nagyon mélyen csillogott, ha belenéztünk a kútba. A megmerült vödröt, a hajtókart tekerve, lehetett kiemelni a mélységből. Nekem ez nagyon nehezen ment, mert még nem voltam elég magas, alig értem el a felső holtpontot, ami után már a karba kapaszkodva a saját testsúlyommal segítve lefelé húzhattam a kart. A fölső holtpontig tolni kellett fölfelé. Nagymama mindig a bátyámat kérte meg erre a feladatra akkor, ha mindketten a közelben voltunk, pedig én is nagyon szerettem a vödröt kiemelni, igazi erőpróba volt a számomra.

Ezen kivételezés miatt, haragudtam a testvéremre, amit egyszer meg is bosszultam. Már éppen föltekerte a láncot a tele vödörrel, amikor hirtelen lerántottam klott gatyáját. Ott állt pucéran, én nagyot nevettem, ő meg hirtelen lehajolva a gatyája után kapott. A hajtókar elképesztő sebességgel kezdett visszafelé pörögni, a nagyon súlyos teli vödör miatt. Hajszál híja volt, hogy nem halt meg a helyszínen, mert a hajtókar ott suhant el minden fordulatnál fölötte, a feje búbját szinte súrolva.

A vér fagyott meg az ereimben, mikor fölismertem cselekedetem súlyát, mi történhetett volna, ha a gatyáját nem húzom le jó mélyen, a bokájáig. Csak évek múlva mertem vízhordásra vállalkozni!

Copyright: Dr. Petre András

A könyv minden részletét bárki fölhasználhatja a szerző engedélye nélkül is, a szerző nevének feltüntetésével. Másolható, sokszorosítható, szabadon terjeszthető bármilyen formában, kivéve a világhálót.

A színes lapok, az első és az utólsó kivételével, Petre András Gyula alkotásai