Bímeréknél albérletben laktunk. Édesapa katonatiszt volt, az orosz hadifogság után nem vállalta az újonnan megalakuló hadseregben a szolgálatot, ezért más foglalkozást kellet keresnie. Gazdasági, úgynevezett hadtápos tiszti képzettsége lehetővé tette számára, hogy családi segítséggel egy fatelepet nyisson, ahol mindenféle tüzelőanyagot: fát, szenet, építkezésekhez szükséges hozzávalókat: téglát, cementet, faárut, oltott meszet és még sokféle dolgot árusított. Szükség volt az efféle kereskedéshez, mert a háború mindenütt okozott valamiféle kárt az épületekben, különösen azokon a részeken, ahol a frontvonalak húzódtak a harcok során. A főépület homlokzatán „Petre József fakereskedő” felirat díszelgett. Nem sokáig élvezhettük a kereskedés hasznát, mert rövid időn belül, egyik napról a másikra, ellenszolgáltatás nélkül, államosították. Édesapának pedig, munkahelyül kijelöltek egy, tőlünk húsz kilométerre fekvő városban lévő, állami fakereskedést, ahová csak vonattal tudott eljutni. Reggel elutazott, este hazautazott. Édesanya és mi, akkor még ketten gyerekek, otthon töltöttük az időt. Édesanya reggeltől estig tanított az iskolában, mi iskolások voltunk, hol délelőtt, hol délután kellett iskolába járni, de egyébként szabadok voltunk, a többi utcabeli iskolással múlattuk az időt. Rongylabdával fociztunk, kimentünk a mezőre, vagy a patakhoz gombostű horoggal halat fogni, fürödni.

Jól éreztük magunkat. Az egyik nap Bímer foghegyről odavetette nekem, hogy nem akarok-e kocsikázni. Örömmel mondtam igent. Bímernek új lova volt, az Árva. Szegény fiatal csikó, két éves volt mindössze, egyedül húzta a kocsit, párja nem volt. Két tehenüket adták érte, nem akartak tovább tehenet tartani, nem volt kifizetődő a tejük, nem adtak eleget, mert velük jártak ki a határba is a földet művelni. Bímer kegyetlenül bánt Árvával. Mondták is a falubeliek, ne fogd még be, fiatal még az a ló, hamar tönkreteszed, ha meghajtod. Bímer nem hallgatott rájuk, büszke volt szép lovára, és minden alkalmat megragadott, hogy felistrángozza, és menjen vele. Amikor kocsikázni hívott, akkor sem volt rakománya. Kiállt az útra, fölszállt a bakra, aztán rácsapott ostorával Árvára. Szegény Árva megiramodott, úgy kiáltott vissza nekem, na nem jössz? Futottam a kocsi után, már majdnem elértem, amikor Bímer újból Árva csikajába csapott. Nem akartam lemaradni, nekiiramodtam, és egy ugrással belekapaszkodtam a kocsi saroglyájába. Ekkor kapta Árva a harmadik csapást, amitől úgy megrántotta a kocsit, hogy én a poros úttestre zuhantam. Fölnéztem, Bímer az ülésen megfordulva kiáltotta: na mi az nem jössz?

Már nagyon messze járt, alig hallottam a hangját, meg rémülten vettem észre, hogy a jobb kezem külsején egy jókora vágás van. A hús szétnyílva, mintha éles pengével hasították volna szét a csuklómat. Nem vérzett, de engem iszonyatos félelem fogott el, ilyet még nem láttam. Seb és nem vérzik! Leültem az árokpartra, tanácstalan voltam a váratlan esemény következtében. Nem tudom mennyi idő, telhetett el, a seb elkezdett vérezni, egyre jobban és jobban. Maszatos bal kezemmel markoltam össze a sebet, ijedtemben sírva fakadtam.

Kora nyári délután volt, senki sem volt otthon, mindenki kinn tartózkodott a határban, Édesanya sem volt otthon, hiszen egész nap tanított.

Egy pillanatra fölemeltem a fejemet, Édesapa állt előttem.

Szó nélkül szemügyre vette mi történt, a rettenetes sebet látva csak annyit mondott: gyere kisfiam, elmegyünk Stein doktorhoz. Hatalmas kezével átfogta csuklómat, én szipogva mentem mellette. Stein doktor bácsi ellátta a sebet, négy kapoccsal összeszorította a szétnyílt darabokat, bekötözött és beoltott tetanusszal.

Hazafelé menet mondtam el a történteket. Édesapa csak annyit tett hozzá, milyen jó, hogy ma nem kellett csak délig dolgoznia, és így idejében, éppen jókor érkezett.

Copyright: Dr. Petre András

A könyv minden részletét bárki fölhasználhatja a szerző engedélye nélkül is, a szerző nevének feltüntetésével. Másolható, sokszorosítható, szabadon terjeszthető bármilyen formában, kivéve a világhálót.

A színes lapok, az első és az utólsó kivételével, Petre András Gyula alkotásai