Bímer az én gyerekkori barátom. Nagyfiú volt, talán már emberszámba is vették a felnőttek, hiszen tizenhat, vagy talán tizenhét éves lehetett. Ő volt Édesanyja egyedüli támasza. Édesapja a háborúban tűnt el, senki nem adott arról hírt, hogy hol és merre esett el, halt hősi halált, vagy egyszerűen nem bírva tovább a nélkülözést feladta a küzdelmet a kemény, hideg orosz télben.

Nem Bímer volt hivatalosan a neve, ez olyan ragadványnév volt, őt igazából Hídvégi Sándornak hívták. A Bímer nevet az egész család viselte, ha róluk esett szó csak azt mondták: a Bímerék.

A faluban sok családnak volt Hídvégi vagy Kakuk, Tóth, Kóródi a családneve ezért megkülönböztetésként a sok Hídvégi között őket Bímeréknek hívták a falubeliek. Ugyan úgy, mint szomszédunkat Tóth István bácsit egyszerűen Tódor Pistának szólították.

A barátság részemről őszinte volt, fölnéztem Bímerre, mert ő számított a családfőnek, ismerte hogyan kell a tehenet etetni, trágyázni, fejni, a lovat befogni a szekérbe és még sok minden máshoz is értett, egyszer a fütyijét is megmutatta, szőrös volt. Galambokat tartott a saját szórakozására. Neki volt a faluban a legszebb barnaszínű bukógalambja, és postagalambokat is röptetett.

Édesanyja sok mindenben rá volt utalva, mert az igazi, erőt kívánó, férfimunkát mégiscsak Bímerre kellett bízni.

Sokféle szerszámmal rendelkezett, amit a ház mögötti, a disznóól mellé épített fészerben tartott. Ezekre nekem is szükségem lehetett, mert sokat barkácsoltam, a különböző tároló dobozoktól kezdve a gurulós játékkocsikig igyekeztem összeszerelni mindent. Ezek a dolgok többnyire fából készültek, ezért fűrész, szeg, drót fogta össze az alkatrészeket. A legbüszkébb a vitorlás hajómra voltam, amit deszkából alakítottam ki, hegyes volt az orra, két árboca volt és szükség esetén, ha a szél nem fújt gumimotorral lehetett a hajócsavart működtetni.

Bímer részéről barátságunk olyan elfogadó volt, mert elviselte, hogy körülötte mozgolódtam, érdekelt, amit csinál, meg egyébként senki más barátja nem volt a faluban, talán egy kicsit kelekótyának tartották a hozzá hasonló korúak, amire meg is lehetett az okuk.

Közös titkaink voltak, amelyekről más nem tudott. Bímer előszeretettel gyűjtötte a háborús időből visszamaradt eszközöket. Különböző méretű és típusú bajnétjai voltak, amelyeket a magyar, német, orosz hadak katonái használtak. Puskára tűzhető szuronyok és pisztolyok. Ezekről csak mi tudtunk, gyűjteményét elárulni nem volt szabad senkinek, mert be kellett volna szolgáltatni a hatóságoknak a háború befejeztével. Ezt ő mondta el nekem, és meg is fenyegetett, hogy már nem is tudom, mit tesz velem, ha elárulom kettőnk titkát másnak. Talán ez is magyarázata lehetett annak, hogy elfogadott, és barátságunk tartósnak bizonyult. És kalandosnak, aminek mindig én fizettem meg az árát.

Érdemes jól megfontolni, így utólag persze már könnyebb a következtetést levonni, hogy kit válasszunk barátnak.

Copyright: Dr. Petre András

A könyv minden részletét bárki fölhasználhatja a szerző engedélye nélkül is, a szerző nevének feltüntetésével. Másolható, sokszorosítható, szabadon terjeszthető bármilyen formában, kivéve a világhálót.

A színes lapok, az első és az utólsó kivételével, Petre András Gyula alkotásai