A mi utcánkban volt az Iparoskör Székháza, az Iparoskör elnöke lakóházának folytatásaként. A Székház egy kis iroda helyiségből, valamint egy nagyobb térből állt, ahol az iparosköri szakmai összejöveteleket rendezték. Itt tartották meg a színi előadásokat, a báli rendezvényeket, a tánciskolát, sok esetben az esküvőket is. Az Iparosköröket hamarosan fölszámolták, és a korábbi székháztól nem messze fölépült a Kultúrház. Ezután miden közösségi esemény a Kultúrházban zajlott. A Kultúrház állandó alkalmazottjai voltak a népművelők. Az ő feladatukat képezte a nagy létesítmény működtetése. A különböző népnevelő előadásokra, a gyerekeket kivéve mindenkinek el kellett menni, ilyenkor elmagyarázták mi miért jobb annál, ami régebben volt, miért kell a közösbe vinni a nemrég szétosztott földet, meg sok minden mást. Itt működött a helyi Pártszervezet, a Népfront, a Nőegylet.

A Kultúrháznak a pincében volt egy raktárhelysége, ott tároltak minden szükséges dolgot, többek között az irodaszereket is.

Barátaim az egyik alkalommal, azzal álltak elő, hogy az iskolai irkákat, ceruzákat a raktárból is meg lehetne szerezni. Nekem nem nagyon tetszett az ötlet, de nem mertem ellene szólni, mert akkor odaveszik a barátság.

Hosszasan készültünk az akcióra. Megbeszéltük, hogy ki és mikor megy a Kultúrház felé, hogy kiderüljön, mikor alkalmas az időpont, szándékolt tettünk végrehajtására. A megfigyelés okán, a belső udvaron, ahol a mellékhelységek álltak bicikliversenyt is rendeztünk. A mellékhelység kicsi, ám igen meredek dombjáról kellett legurulni. A győztes az volt, aki a dombról legurulva a legmesszebbre jutott biciklijével. A bicikliket csak legurulás közben hajthattuk, a lejtő aljától kezdve már a svung vitte tovább bennünket. Ez volt a szabály. Mondanom sem kell, hogy a meredek alján hatalmasakat buktunk, térdünkön, könyökünkön véresre kopott a bőr. Egy hét nem telt el, és szomorúan kellett megállapítanunk, hogy napközben állandó mozgás van, jönnek-mennek az emberek a mellékhelységekbe, kisebb-nagyobb dolgukat végezni. Marad az este!

Szüleink számára mindhármunknak nyomós okot kellet keresni, hogy azon az estén elengedjenek bennünket. A pincelejárat hátul, az udvaron volt, vasráccsal lezárva. A pincetetőt ferdére, lejtősre építették, a rács tetejét azonban nem. A rács és a pincetető között szabadon maradt egy háromszög alakú rés, ezen a résen kellett átbújni, a rács túloldalán leereszkedni, és már benn is voltunk a raktárban. Az benti ajtókat nem zárták kulcsra, zavartalanul jutottunk a régen várt helyre. Ott állt előttünk a sok doboz, a dobozokban az irkák, meg a ceruzák, és még sok minden más. A bőség zavarával küszködtünk, miből vigyünk, mennyit vigyünk magunkkal. Mindenki kiválogatta a magának tetsző dolgot. Én szerényen megelégedtem egy sima, egy kockás meg egy vonalas füzettel, de a ceruzákba belemarkoltam. Volt közöttük puhább és keményebb hegyű is. Milyen jó lesz ez, milyen sokáig el fog tartani, gondoltam. A ceruzákat, tollakat később is szerettem, gyűjtöttem. Meg sem pihenve hagytuk el a tetthelyet. Kimásztunk a rácson át, indultunk volna haza, amikor döbbenten állapítottuk meg, hogy egyikünk sem hozott magával semmit, amibe a lopott holmikat rejtve haza tudtuk volna vinni. Szerencsére! Az volt a javaslatom, egyébként sem tetszett már az elején a dolog, hogy dobjuk vissza szerzeményünket, aztán usgyí haza. Társaim nem ellenkeztek, tudták igazam van.

Üres kézzel, de nagyon boldogan értem haza, nem kellett újabb hazugsággal tetéznem aznapi cselekedeteimet.

Copyright: Dr. Petre András

A könyv minden részletét bárki fölhasználhatja a szerző engedélye nélkül is, a szerző nevének feltüntetésével. Másolható, sokszorosítható, szabadon terjeszthető bármilyen formában, kivéve a világhálót.

A színes lapok, az első és az utólsó kivételével, Petre András Gyula alkotásai