Régen az iskolákat faluhelyen, vagy akár a városokban, úgy alakították ki, hogy az épület egyben a tanítóknak lakásként is szolgáljon. Úgy is nevezték ezeket a lakásokat, hogy „szolgálati lakások”.

Az igazi tanító nénik, tanító bácsik munkája nem csak az órai munkából állt, hanem sok mást is végeztek a gyerekek, a faluközösség érdekében. Az én egyik nagypapám és a szüleim tanítók voltak. Módomban állt látni mi minden elfoglaltságuk volt. Nagypapa az egyházközség kántoraként orgonált a templomban. Nagy öröm volt az unokák számára az orgonálás, ott ültünk mellette az orgonapadon, csodáltuk játékát, amit kézzel-lábbal végzett. A pad alatt is hatalmas billentyűket helyeztek el, azokat lábbal működtette. Hátul, az orgona mögött mi fújtathattunk, vagyis mi működtettük a hatalmas hangszert. Fárasztó volt a fújtatás, ám nagy igyekezettel tettük. Nagypapa vezette a Fociére Biztosító Társaság helyi kirendeltségét. Nap, mint nap jöttek hozzá az alkuszok, a nagybajuszú, szépen kiöltözött parasztbácsik, hozták az elszámolásokat, vagy tanácsot kértek egy-egy hivatalos ügy elintézéséhez. Ilyenkor beadványokat, kérelmeket fogalmaztak. Az iskolai dolgozatok javítása ugyancsak az otthoni elfoglaltság részét képezte.

A mi osztályunk tanítólakásában lakott Bögös tanító bácsi, tőle kaptam elsősként a körmösöket, ha rászolgáltam. Az óraközi szünetekben felügyelt bennünket, a nagy haszontalanságokat azonnal észrevette, a kicsiktől eltekintett.

Egy nap új tanító bácsi érkezett az osztályba. Bemutatkozott, elmondta, hogy most végezte el a tanítóképzőt, és bennünket tanít első alkalommal. Éneket oktatott, olyan módon, amit még eddig nem ismertünk. A taktusokat kézzel, tapsolva utánoztuk le. Szolmizálnunk kellett a megtanulandó dalokat. Mindenkit egymás után szólított föl, ismételjük meg, amit ő előzőleg bemutatott. Nagyon unalmas volt, meg nevetséges is, ahogyan egyikünk-másikunk előadta magát. Dó helyett mi-t, mi helyett fá-t, összekeverve próbáltuk utánozni az általa követelteket. Hamar türelmét vesztette, engem pedig, nem is igazán érdekelt az új módszer, az énekkönyvbe rajzolgattam azt, ami éppen az eszembe jutott. Rám került a sor. Azt sem tudtam, hol tartunk, de folytattam, ha már egyszer fölszólított. Nem tetszett neki az előadásom, hamar leültem. A második alkalommal odajött hozzám, gondoltam, hogy valami kellemetlen fog történni, de ami történt arra nem számítottam. Akkora nyaklevest adott, hogy az orromat a padba ütöttem, eleredt az orrom vére, rá az énekkönyvre.

Őt is meglephette a nyakleves következménye, de példát akart mutatni. Nem volt elég a nyakleves, még szöveg is jött hozzá. Mit képzelsz! Nem figyelsz, összefirkálod a könyvet, azt hiszed neked mindent szabad, mert tanító az anyád, majd én megmutatom neked, hogy ez engem nem érdekel, folytatta. Aztán alábbhagyott, mert az orrvérzésem nem akart szűnni, talán ő is megijedhetett. Menj ki az osztályból, hangzott utoljára.

Fölálltam, kimentem, az udvaron Bögös tanító bácsi vett gondozásba, mert éppen otthon tartózkodott. Hideg, vizes törülközőt tett a tarkómra, a vérzés rövid idő múlva elállt. Magában mormogott, amiből csak annyit értettem: Nahát, ezek a fiatalok nem tudják hol a határa a fenyítésnek. Időközben kicsöngettek, és én mindent elfeledve szaladtam a társaimhoz fogócskázni.

Copyright: Dr. Petre András

A könyv minden részletét bárki fölhasználhatja a szerző engedélye nélkül is, a szerző nevének feltüntetésével. Másolható, sokszorosítható, szabadon terjeszthető bármilyen formában, kivéve a világhálót.

A színes lapok, az első és az utólsó kivételével, Petre András Gyula alkotásai