Az iskolánkban mindig volt különfoglalkozás, szakköröknek nevezték ezt a fajta elfoglaltságot, amelyeket, jóllehet iskolaidő kívül lehetett csak művelni, de sok mindenre megtanított bennünket. Hogy mire, az attól függött, hogy milyen szakkörbe iratkoztuk be. Én rádió szakkörös, színjátszó szakkörös, barkács szakkörös és úgynevezett „Micsurin szakkörös voltam. A rádiós szakkörben megtanultunk, forrasztani, megismertük a rádió adás-vétel elemeit, rádiót építettünk a legegyszerűbb detektorostól kezdve a többcsöves szuperheterodinig.

A barkács szakkörben a fa és fémmegmunkálást sajátítottuk el. Kalapácsot készítettünk magunknak, fémlemezből dobozokat hajlítottunk, megismertük a kovácsmesterség alapjait is. A „Micsurin” szakkör Magyarország majd minden falusi iskolájában megtalálható működött, mezőgazdasági ismereteket nyújtott. Egy orosz fajtanemesítőnek köszönhette a nevét. Itt az ásástól kezdve, a fák metszését, a palántázást, a vetést-aratást és sok más paraszti munkát sajátítottunk el. Nagyon jó gyakorlati foglalkozások voltak a szakkörökben, otthon is hasznát lehetett venni. A barkács szakkörben mindenki készített magának sítalpat, amivel télen a Mátrában próbálhattuk ki mesterségünk eredményét. Akinek nem jól sikerült a síléce, nehezebben tanult meg síelni, félrehúzott a léc.

A színjátszó szakkörben verseket tanultunk, meg színdarabokat, amelyeket az év során elő is adtunk. Egyszer a Welszi Bárdokat, Arany János költeményét szavaltam. Csak később értettem meg, miért nem arattam sikert a versmondással. Rossz helyre tettem a hangsúlyokat: nekem a „ne szülj rabot te szűzanya, ne szoptass csecsemőt”, így, ahogy leírtam hordozott értelmet. Pedig hát a hangsúlyt a szűz és az anya szóra kellett volna helyezni. Akkor még nem tudtam, hogy a szűz nem szülhet csecsemőt, számomra a bibliai szűzanya volt mértékadó, Jézus Krisztus Édesanyja.

Az egyik színmű számomra nagyon emlékezetes maradt. Udvari bolondot játszottam a darabban. Nagyon tetszett a szerep, mert egyébként a valóságban is szerettem bohóckodni, viccelődni. A darabban az udvari bohócnak nem volt előre megírt szövege, azt csináltam amit akartam, akár magamban is beszélhettem.

Ha volt udvari bohóc, akkor volt királynő is! Érdekes módon királyi szerep nem volt. A királynő uralkodott, és én az ő udvari bohóca voltam.

Már az első próbákon föltaláltam magam, meg is dicsértek érte, nagyon jól bohóckodtam. Olyan zenés darabot, operettet próbáltunk, amikor énekeltek is, meg természetesen párbeszédek hangzottak el. Én, amikor kedvem szottyant rá, közbeszóltam, közbeénekeltem, ami persze inkább kornyikálásnak hatott. Különböző figurákat eszeltem ki, hol ide, hol oda ültem, vagy feküdtem, meg-megrángattam az udvarhölgyek szoknyáit, sőt volt olyan eset, hogy elgáncsoltam az egyik főurat. Szóval igazi bolondságokat műveltem.

Eljött a főpróba ideje. A főpróbán részt vettek a hozzátartozók is, segítettek a jelmezek testre szabásában, elhozták a díszleteket otthonról, és fölállították a királynői trónust is. A trónus három egymás fölé helyezett, egyre kisebb méretű katedrai dobogóból állt. Hátul, a színpad közepén függőlegesen egy síkba estek az egymásra rakott dobogók, ennek következtében elől mindhárom oldalon lépcsős kialakítású lett. Nagyon szép, színes szőnyeggel borították le, és a legfölső dobogó közepén állt a trónus. Elkezdődött az előadás. Hamar föltaláltam magam az új környezetben is. A dobogók lépcsőfokain ücsörögtem, vagy éppen gurultam le, sokak tetszésére, mert tapsot is kaptam egy-egy mutatványom után. Szerep szerint, már a darab vége felé a királynőnek lassan, föl kellet vonulni a trónusig, hogy ott leülve mondja el a darab utolsómondatait. Aztán tánc és ének következett volna, ha én közbe nem lépek.

A királynő szépen fölvonult a trónusig, a közönség felé fordult, hogy elfoglalja a helyét, amikor én, az udvari bolond megvicceltem. Hátrahúztam a széket alóla, és bekövetkezett az, amit én sem akartam, pontosabban, amire nem számítottam: a királynő trónosával együtt hátrazuhant. Volt ijedelem, meg sírás is. Túl jól sikerült a tréfám!

Hamarosan helyreállt a rend, a királynő föltápászkodott, a trónust visszatették a helyére, ő leült, elmondta mondandóját, engem pedig, a tornatanárom, az egyik rendező, hátrahívott az öltözőbe. Irgalmatlan nagy pofont kaptam, még mielőtt megszólalhattam volna. Később sem volt kíváncsi szavaimra, hanem, még mindig remegve az ijedségtől, szidott össze, megmagyarázva, micsoda őrültséget követtem el, mármint hogy a királynő meg is halhatott volna. Ha véletlenül úgy esik hanyatt, a nyakcsigolyáját töri.

A szomorú eset után az előadásokon már nem is igen voltam jó udvari bolond, elment a kedvem az egész színjátszástól.

Copyright: Dr. Petre András

A könyv minden részletét bárki fölhasználhatja a szerző engedélye nélkül is, a szerző nevének feltüntetésével. Másolható, sokszorosítható, szabadon terjeszthető bármilyen formában, kivéve a világhálót.

A színes lapok, az első és az utólsó kivételével, Petre András Gyula alkotásai