Gyakran megfordult a postás nálunk. Többnyire levelet hozott a rokonoktól, akikkel Édesanyánk tartotta a kapcsolatot. Évente, a karácsonyi készülődés idején, külföldről is érkezett levél. Németországból írtak. Egészen odáig vezetett az utunk az úgynevezett menekülés alatt. Édesapa katonatisztként szolgált a fronton, a család a laktanyában maradt, a laktanyaparancsnok utasításait kellett mindenkinek betartani. Az orosz csapatok elől menekültek az emberek, mert rossz hír járt felőlük. Aki tudott menekült, akik nem tudtak, azok kénytelenek voltak elviselni az oroszok csapatok jelenlétét, a megpróbáltatásokkal együtt. Eltulajdonították azt, ami megtetszett nekik, tönkretették a lakások bútorzatát ott, ahová kéretlenül betelepedtek, erőszakoskodtak a lakossággal. A háborúnak még nem volt vége, számonkérésre nem volt mód.

Mi a laktanyával együtt vonultunk nyugat felé addig, amíg a laktanyaparancsnok biztonságban nem tudta a rábízott családokat. Így kerültünk Németországba. Stadlerék fogadtak be bennünket. Velük váltott levelet Édesanya karácsonykor.

A levelekben minden fontos történést leírtak Stadlerék. Mindent, ami egy év alatt történt. Soha nem került rá sor, hogy személyesen is találkozzunk, lehullott a „vasfüggöny”. Az ő egyik gyermekük, Michael lett az első német levelezőtársam. Utolsó levelét Afrikából írta, oda ment misszionáriusnak. Máig nem tudom hogyan alakult élete.

A háború után a levelezés lett a rokonokkal való kapcsolattartás egyetlen eszköze. A telefon ritkaságszámba ment. Nyáron találkozott a család a nagyszülőknél akkor, amikor vittek bennünket nyaralni. Pár napot együtt töltöttünk, aztán a felnőttek elutaztak.

Otthon szüleink három családdal tartottak kapcsolatot, akiket a névnapok alkalmával meghívtak vacsorára. Nagyon vártuk ezeket az alkalmakat, finom ételekkel, és még finomabb süteményekkel vártuk a vendégeket. Örömmel segédkeztünk a sütemények készítésénél, mert lehetett nyalakodni. Nem csak a maradékot, hanem a még föl nem használt krémet is megdézsmáltuk. Mire a vendégek megérkeztek, és a vacsorára került a sor, mi már telepakoltuk magunkat a finomságokkal. Amikor eljött a lefekvés ideje átmentünk a szülők szobájába lefeküdni, a felnőttek tovább beszélgettek a világ soráról.

Az egyik ilyen alkalommal, talán túlságosan sokat ehettem, mert egy idő után fölébredtem, és hányinger gyötört, félálomban vártam, hogy elmúljon. Nem bírtam tovább. Arra sem maradt időm, hogy kikeljek az ágyból, és hirtelen nem emlékeztem arra sem, hogy kívülre, vagy a fal mellé feküdtem. Először a fal felé fordultam, bevertem a fejem, aztán a másik oldalra, de ott horkolt a bátyám mellettem. Már nem bírtam tovább tartani a kikívánkozó finomságokat, és ami kijött az mind a bátyámra ömlött. Megkönnyebbülten kászálódtam ki az ágyból, és Édesanyát hívtam segítségül. Kivitt a konyhába, a lavórba vizet töltött, megmosdatott. Csak akkor vette észre, hogy a bátyám is bajban van, amikor visszakísért a szobába. Föl sem ébredt, olyan mélyen aludt, mialatt tisztába tették.

Lehet, hogy ő kevesebbet torkoskodott a süteménykészítéskor?

Copyright: Dr. Petre András

A könyv minden részletét bárki fölhasználhatja a szerző engedélye nélkül is, a szerző nevének feltüntetésével. Másolható, sokszorosítható, szabadon terjeszthető bármilyen formában, kivéve a világhálót.

A színes lapok, az első és az utólsó kivételével, Petre András Gyula alkotásai