Beköltöztünk új házunkba, bár csak félig volt kész. Szüleinknek végre nem kellett hallgatni Ilona néni örökös zsémbelését, ami főleg mi miattunk zúdult Édesanyára. Mire Petre úr, azaz Édesapa hazaérkezett, Ilona néni alábbhagyott, sőt elhallgatott, mert nagyon sokat köszönhetett Petre úrnak. Édesapa mindenben segítette, még felnőtt fia nevelésében is. Bímer mindig azonnal elvégezte azt a munkát, amivel Ilona néni Édesapa jelenlétében bízta meg. Elkelt volna a férfiember Ilona néniék háza táján is.

A házunk a falu szélén, a vasút közelében épült meg arrafelé, ahol Édesapa államosított fatelepe működött. Nekünk ideális volt ez a hely, alig kellett száz métert mennünk, és már kinn is voltuk a határban, és közel volt a patak is, ahol gombostűből hajlított, vastagabb cérnával nem túl hosszú bothoz kötött horoggal, kukoricaszárból készített úszóval sokat horgásztunk. Az ügyesebbek képesek voltak egy hirtelen rántással nagyobb halakat is kifogni. A horogra gilisztát fűztünk föl, de nagyon hamar letekeredtek a gombostűről, amit nem lehetett észrevenni, és aztán csak a horgot áztattuk. Amikor megjött a nyár a patak kiöblösödő részén fürödtünk pucéran. A klott gatyában nem lehetett fürödni, mert abban jártunk iskolába is. Sáros gatyában hogy néztünk volna ki? Károly bácsit, egy öregembert, mindig kinn találtuk a gáton ücsörögve, bármikor is mentünk. Rajta sem volt más, csak egy vászoning. Időnként a gátról lement a mögöttünk lévő kukoricásba, visszajövetelekor mindig megfürdött. Kifigyeltük, mikor megy el, és fölfedeztük, hogy félszemmel mindig a kukoricást figyelte, és ha egy kapafejet meglátott mozogni a kukoricatáblán, akkor szedelőzködött, és ment. Azt beszélték róla a faluban, hogy ő a falu bikája. Hogy miért, az csak később vált érthetővé számunkra.

Oszlánci Sanyi is gyakran velünk jött, de az ő igazi szórakozása az volt, hogy a mezőn a háborúban elhagyott lövedékeket kereste, és ha talált, akkor szétszerelte azokat, a puskaport összegyűjtötte, aztán megmutatta nekünk, hogy nem is robban a puskapor, hanem szépen sisteregve elég. A mezőn különböző ábrákat szórt ki, amikor elkészült vele, estére meghívott bennünket a tűzijátékra. Nagyon tetszett a mutatvány a mindenkinek. Őszinte csodálatot vívott ki magának. Büszke is volt rá, hogy milyen jó tűzszerész, hogy vetekszik a hívatásosokkal, akiknek az volt a feladatuk, hogy a határt lépésről-lépésre átfésüljék, művelésre alkalmassá tegyék a szántókat. Sanyi az üres hüvelyekben található gyutacsokat eldurrantotta, mint ahogyan azt mi Bímerrel a rakétakilövésnél tettük.

Egyik nap, már beesteledett, vacsoraidő volt, Sanyi Édesapja járta körbe a falut, kérdezgetve mindenkit, nem látták-e a sanyit, mert még nincs otthon. Aznap nem láttuk mi sem, hát nemet mondtunk.

Másnap megtudtuk a szörnyű valóságot, Oszlánci Sanyi meghalt, fölrobbantotta magát. Szinte az egész falu kiment a helyszínre, hamarosan megérkeztek a hivatalos személyek is a tűzszerészekkel együtt. Oszlánci Sanyit nem láttuk sehol kiterítve, de a robbanás helyén hatalmas mélyedés tátongott. Sanyi földi maradványai szanaszét szóródtak a határban, úgy szedték össze szegényt darabonként, azt, amit találtak.

A szomorú eset után már csak a biztonságos földúton mertünk a patakhoz járni. Szegény Sanyi nem lett hosszú életű, tizenhárom éves volt mindössze, amikor a baleset történt.

Copyright: Dr. Petre András

A könyv minden részletét bárki fölhasználhatja a szerző engedélye nélkül is, a szerző nevének feltüntetésével. Másolható, sokszorosítható, szabadon terjeszthető bármilyen formában, kivéve a világhálót.

A színes lapok, az első és az utólsó kivételével, Petre András Gyula alkotásai