Iskolatársam, a parasztgyerek Beni, az egyik nap megkérdezett tőlem egy olyan dolgot, ami teljesen váratlanul ért. Mikor lesz meg a testvéred? Milyen testvérem, kérdeztem vissza. Nem látod, hogy anyád hasas, kérdezett tovább. Azt tudtam, hogy mit jelent a hasas kifejezés, mert akkor még a faluban sokan tartottak háziállatokat, otthon a portán. Ahol mi laktunk, ott is volt disznó, tehén, a szomszédban nyulakat tenyésztettek, és alig néhány hete ellett, meg az egyik ló. De azt, hogy az embereknél is így történik a dolog, nem tudtam. Szüleink az emlékezetem szerint nem beszéltek a születésről, hittanórán, pedig azt tanultuk, hogy a Jóisten teremti az embert, és mi a testvéremmel nem firtattuk tovább a dolgot. Beni aztán fölvilágosított. Úgy van az, mint az állatoknál, azoknál fedeztetnek, meg búgatnak, a szüleink meg összebújnak az ágyban, és hát meglesz a gyerek. Nagyon meglepett a mondókája, és amikor hazaértem nekiszegeztem Édesanyának a kérdést. Őt is váratlanul érte az egyenes beszéd, azt gondolta talán, hogy tisztában vagyunk a születés folyamatával, hiszen faluhelyen laktunk! Igen testvéretek fog születni két hónap múlva hangzott a válasz.

A bátyámnak aztán továbbadtam az örömhírt, és akkor nagyot csalódtam benne, mert ő sem tudta ugyanúgy, mint én az igazságot. Pedig két évvel idősebb volt nálam.

Ahogy Édesanya megmondta, úgy is történt a dolog, az egyik hajnalban jött a bába, majd pedig a mentőautó és a kórházban megszületett Gábor öcsénk.

Az a tény, hogy fiútestvérünk született még inkább örömmel töltött el bennünket, mert a lányokról megvolt a véleményünk. Árulkodósak voltak mind!

Gábor igen nagy babaként jött a világra, nagyon nagy a feje a testéhez képest, állapítottuk meg a bátyámmal. Haja sem volt, és egy hónappal a születése után, már nekünk kellett vigyázni rá. Ránk bízták, mi vigyáztunk rá. Ha éhes volt, ha szomjas volt, ha bepisilt vagy bekakált mindenért sírt, mint a záporeső. Csecsemőhöz képest nem valami kis nyafogást hallatott, hanem óbégatott, hiszen fiúgyermek volt. Alig vártuk, hogy nagyobb legyen, és ne sírjon annyit, mert az óbégatás mindkettőnket zavart. Sokszor alapos oka is volt rá, mert kicsípte a fenekét a pisi, kaki. Ilyenkor nekem kellett tisztába tenni, mert a bátyám nem volt hajlandó ezt a műveletet elvégezni. Ha nem voltam valamiért otthon, ő a pelenkázás helyett inkább órákig bohóckodott a gyerekkel, hogy elvonja a figyelmét a fájós, csípős dologról. Márpedig Gábort gyakran tisztába kellett tenni, sokat volt beteg, ami mindig hasmenéssel járt.

Becsülettel elláttam a felügyeletet, de nem szerettem. Nagy megkönnyebbülés volt számomra, amikor már föl tudott ülni, mert akkor már én is kimehettem az utcára, játszani a többiekkel. Ilyenkor fölültettem az ablakba, a belső párkányra, és a babakocsi szíjjal kikötöttem az ablakrácshoz. Leesni nem tudott, onnan ő is látott engem, és én is láttam őt focizás közben. Amikor észrevettem, hogy sír, bementem és elláttam a baját. Vagyis megitattam, megetettem, tisztába raktam, és megint mehettem játszani.

Az effajta felügyelet nyomot is hagyott rajta, mert amikor bárányhimlős volt bizony elkaparta a viszketős kiütéseket.

Ma is láthatók a homlokán fiatalabb bátyja megbízható vigyázásának sebhelyei.

Copyright: Dr. Petre András

A könyv minden részletét bárki fölhasználhatja a szerző engedélye nélkül is, a szerző nevének feltüntetésével. Másolható, sokszorosítható, szabadon terjeszthető bármilyen formában, kivéve a világhálót.

A színes lapok, az első és az utólsó kivételével, Petre András Gyula alkotásai