A háború, a „második világégés” megváltoztatta az emberek, életét. Úgy gondolom valamilyen formában mindenkit érintett. Sokan vonultak be katonának fiatalok, családfők, és a hátországok, azok az országok, amelyek egyik vagy a másik oldal mellé álltak, sok áldozatot hoztak. Az országban egy idő után fölborult a megszokott rend, a háborúzásnak vetettek alá mindent. A bevonulók között a sok volt a tanító, tanárember, mert ők iskolázottságuknál fogva és azért is, mert már békeidőben fölkészítették őket a háborúzásra, rendszeres kiképzésre hívták be őket, így rendfokozattal bírtak. Ők lettek a csapatparancsnokok, az irányító katonatisztek. A háború utolsó két évében az iskolák sem tudták szokásos feladatukat végezni. A gyerekek többségének otthon kellett maradni a család segítésére, mert a családfő, az idősebb, katonaérett nagyobb testvérek a fronton harcoltak, vagy egyéb hátországi feladatokat láttak el. Amikor a front közeledett megszűnt az iskola, az osztálytermeket más célra használták. Végül több mint öt év után a háborúnak vége lett. Sokan nem tértek haza többé, háborús hősök váltak, sokuk hadifogságba esett. Közülük ki előbb, ki később, sokan csak évek múlva, tértek haza családjukhoz. Jó néhányan odavesztek a fogságban.

Azok a gyerekek, akik a háború miatt nem tudták elvégezni az iskolát, kimaradtak, vagy nem tudtak beiratkozni, a többiekhez képest túlkorosak voltak. A kiesett iskolaévek miatt az alsóbb osztályokba sorolták be őket. Ezt a hátrányt úgy küszöbölték ki, hogy ők egy év alatt két év tananyagát sajátították el, hatodikban a hetedik, hetedikben a nyolcadik osztályt is elvégezték, és ilyen módon pótolták be a kiesett éveket. A tanítóknak délelőtt az egyik, délután a másik, az ugrató osztállyal kellett foglalkozni. Ez az időszak a háború utáni hatodik és hetedik évig tartott.

Ekkor született az öcsém, Gábor. Édesanya, tanítónő lévén, részt vett az ugratóosztályok képzésében, ezért délelőtt és délután is tanítania kellett. Az öcsémet ránk, a bátyámra és rám bízták, vigyázzunk rá. Ez abból állt, hogyha bepisilt, bekakilt akkor tisztába kellett tenni, ha szomjas volt, akkor teával, tápszerrel kellett itatni, etetni, ha éppen nem aludt, akkor foglalkozni, vagyis játszani kellett vele. A munkamegosztás kettőnk között olyan volt, mivel a bátyám, Jóska csak játszani szeretett testvérünkkel, hogy rám maradt a tisztába tétel, és még egy nagyon fontos feladat. A szoptatás. Ez azt jelentette, hogy a babakocsival eltoltam az öcsémet Édesanya iskolájába, ahol a hosszú szünetben történt meg a szoptatás.

Nem szerettem sem az etetést, sem a tisztába tételt, a szoptatást azonban igen. A gyerekkocsival száguldoztam az úttesten, az ide-oda dülöngélt, és ezt Gábor öcsém is élvezte, mert bár alig volt pár hónapos, jókat kacarászott a ringatózástól. Az egyik alkalommal azonban baj történt. Induláskor, a karomba véve az öcsémet túl nagy lendülettel tettem a kocsiba, és jól nekiütöttem a fejét a fölhajtva maradt kocsifedélbe. Éktelen sírásra fakadt, nagyon megijedtem, mert a feje búbján található kutacs még nem nőtt össze. Attól tartottam valami végletesen rossz történt. Sokkal gyorsabban, mint máskor rohantam vele Édesanyához. Keresztül-kasul mindenen, az utat lerövidítve értem az iskolába. Nem mondtam el miért sír a gyerek, nem mertem. Édesanya elvonult vele, és hamarosan elcsendesedett a sírás. Letelt a szokásos idő, Édesanya kijött, Gábor öcsém a karjaiban aludt, mint a tej.

Az eset óta hosszú idő telt el. Ám, ha az öcsémmel összejövünk, és ugratni akarom, nem felejtem el megkérdezni tőle: Tudja-e miért nem nőtt be a feje lágya?

Copyright: Dr. Petre András

A könyv minden részletét bárki fölhasználhatja a szerző engedélye nélkül is, a szerző nevének feltüntetésével. Másolható, sokszorosítható, szabadon terjeszthető bármilyen formában, kivéve a világhálót.

A színes lapok, az első és az utólsó kivételével, Petre András Gyula alkotásai