A vasút védelme különös jelentőséggel bírt a háború évei alatt. A hadsereg utánpótlása, a fegyverek, az ellátmány harctérre szállítása állandó közlekedési útvonalat kívánt. Az vasútállomások védelmére mindkét irányban bunkereket, acélból, vastag betonfalakból készült erődítményeket építettek, a betonfalban kis nyílásokkal, azon át lehetett, ha szükség volt rá, kilőni az ellenségre.

A bunkereket, vagy már a háború alatt repülőgépről lebombázták, vagy pedig, a háború után fölöslegessé vált létesítményeket, megsemmisítették, fölrobbantották. Ezeknek a bunkereknek a maradványai kitűnő játszóhelyek voltak. Bújócskázni lehetett a hatalmas betontömbök között, vagy pedig harcosat játszani. Volt két csapat, egymás ellenségei. A magunk által, fából készített puskákkal, pisztolyokkal hadakoztunk. Ha valamelyik csapatbéli meglátta a másik csapat tagját, csak annyit kiáltott, hogy puff lelőttelek. Akit lelőttek, annak ki kellett állni a csapatból, és addig várt a bunker mellett, amíg a harc véget nem ért.

A várakozás sem telt tétlenül, mert voltak olyan részek, ahol az esővíz összegyűlt, méghozzá nem is kevés, és mindaddig, amíg a békák nagyon el nem szaporodtak, fürödni lehetett benne. Úszásra nem volt alkalmas, ahhoz nem volt elég tágas a „medence”, de ugrálásnak tökéletesen megfelelt. A víz hamar fölmelegedett, a betontömeg szívta magába a napsugarat. Csak talpasokat ugráltuk, a fejest nem mertük kipróbálni, ki tudja mi volt a víz alatt, merthogy a víz sosem volt átlátszó, zöldes színű lett a megtelepedett algáktól.

Az egyik kisebb medencét még senki sem próbálta ki, nem tudtam miért. Hát majd énnekem lesz bátorságom hozzá, és majd elmesélem a többieknek, dicsekedtem már előre magamban. A klottgatyát lehúztam, annak rendje-módja szerint, és zsupsz, ugrottam egy talpast bele az ismeretlenbe. Az ugrás következménye ma is látszik a jobb térdemen. A víz alatt fölfelé meredő betonvasak ágaskodtak, azok egyike hasította föl a térdemet.

Ez lehetett az oka, és nem a bátorság hiánya, hogy a többiek, éppen ebbe a medencébe miért nem ugráltak. A dicsekvésből nem lett semmi, gyorsan hazamentem, szüleim elküldtek az orvoshoz. Ekkor kaptam az első tetanuszoltást, ami bizony eléggé fájdalmas. El is ment a kedvem bunkerbe járni. Legközelebb, ha a társaim hívtak a bunkerhez harcost játszani, inkább otthon maradtam barkácsolni.

Copyright: Dr. Petre András

A könyv minden részletét bárki fölhasználhatja a szerző engedélye nélkül is, a szerző nevének feltüntetésével. Másolható, sokszorosítható, szabadon terjeszthető bármilyen formában, kivéve a világhálót.

A színes lapok, az első és az utólsó kivételével, Petre András Gyula alkotásai